Kubai válság az EU-ban

Genval, 2016. november 29 – Kis EUs abszurd. A kubai események megint megmutatták, mily mélységes válságban van az EU: Fidel Castro halála alkalmat nyújtott a világ vezetőinek, hogy megnyilvánuljanak, és világossá tegyék értékrendjüket. Véleményem szerint kevés egyértelműbb dolog van annál, mint hogy miként is ítéljük meg a kubai diktátort és rendszerének természetét, de még ezt az igen alacsonyra tett lécet sem sikerült sajnos megugrania az EU-nak.

Nem elég, hogy mind Juncker, az Európai Bizottság elnöke, mind Mogherini, a külügyekért felelő biztos mértéktartóan és túlzottan megengedően fogalmazott egyenesen ‘hősnek’ nevezve Fidelt (amely nyilatkozatokat a Bizottság elnökének szóvivője még meg is védte mondván, hogy azok “kiegyensúlyozottak” voltak), a kereskedelempolitikáért felelős biztos Malmström a kubai vezetőt elnyomónak és diktátornak nevezte – megítélésem szerint helyesen.

Mi a nagyobb baj? Hogy az EU – megint – egy tehetetlen, hétfejű sárkánynak tűnik, vagy hogy ezek szerint a “hivatalos” bizottsági álláspont túlzottan megengedő az emberi jogsértések kapcsán? Vagy a ‘Helló, diktátor!’ csak a mégiscsak demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnöknek fenntartott bizottsági kijelentés?

 

Fidel Castro haláláról

Genval, 2016. november 27. – Nem mehetünk el szó nélkül az egyik leghosszabban hatalmon lévő, a huszadik század egyik kétségkívül meghatározó történelmi személyisége, egy – túlzás nélkül állítható – tömeggyilkos  diktátor halála mellett.

Számomra érthetetlen, hogy mérvadó politikusok mind az országban, mind külföldön meglepő mértéktartással, objektivitással próbálnak nyilatkozni az esetről, mintha szükség lenne politikai korrektségre egy ilyen helyzetben. A hobbi történész dohog bennem. Nem értem, mi szükség van erre a diplomatikus kimértségre. Vannak pozitív és vannak negatív szereplői mind a kubai, mind a világtörténelemnek. Azt hiszem azonban, hogy közmegegyezés uralkodik abban, hogy Fidel Castro szerepe mindkét megítélésben negatív. Gondoljunk csak a rezsim halálos áldozatainak számára, a mai napig tapasztalható emberi jogsértésekre, a demokrácia és a sajtószabadság hiányára, vagy az országos szegénységre, csak hogy példálózó jelleggel említsek pár dolgot.

Ezért sokkoló számomra, hogy pont az újonnan megválasztott amerikai elnök, akinek személye és kampánya is bőven kritika tárgya lehet, nyilatkozott éppen korrekten és egyértelműen – szemben például a leköszönő elnökkel vagy a kanadai miniszterelnökkel.

Ahogy Voltaire mondotta volt: “Az élőknek méltányossággal tartozunk, a holtaknak csak az igazsággal.”

Az újrakezdésről illetve folytatásról

Genval, 2016. november 26. – Hogy milyen nehéz felemelni a kezet, és e pár sort bepötyögni hosszú hónapos kihagyás után, nehéz kifejezni. Mint ahogy azt is, milyen megterhelő, örömmel és bánattal egyaránt telített hónapokon vagyok túl.

Folytatva a hagyományokat, és megragadva a pillanatot, itt és most csak arról írnék, mi késztetett az újrakezdésre, illetve folytatásra. Tegnap, kialvatlanságtól és fáradságtól kábán, három gyermeket hagyva az ágyban lenyűgözve néztem, hogy a még nálam is kimerültebb feleségem el-elbóbiskolva, de mégis írta a hagyományos módon vezetett, nem nyilvános naplóját. Akkor elgondolkoztam. Hogy lehet valaki ennyire következetes?

Ma pedig rég várt, váratlan látogatókat kaptunk, egy hasonló helyzetben lévő családanya és családapa személyében. A folyamatot leírni és elemezni nem tudom, de mikor elváltunk a reptéren, és autóztam haza, egyszer csak összeállt fejemben a kép: ha a feleségem ennyire következetes és kitartó, akkor miért ne lehetnék én az?

Szóval folytatom. Nem szégyen elesni és elbukni. De szégyen nem talpra állni, és menni tovább, még ha csak erőnkből vánszorgásra futja csak.

Kockázat nincs. Győzelemre semmi remény és ígéret. De vesztenivaló sincs. Úgyhogy hajrá! Legrosszabb esetben újra abbahagyom.

Az irányítás visszaszerzéséről

Genval, 2016. június 26. – Úgy látszik, vissza kell mennünk az alapokhoz. Nem lehet nagyszabású – és egyáltalán: semmilyen – terveket szövögetni, ha az alapok nincsenek rendben. Az nem normális, hogy több, mint száz megválaszolatlan e-mailem van. Hogy nem olvasok híreket. Hogy nem követem a főbb baráti és családi eseményeket. Hogy nem jutok ötről a hatra a saját ügyeimmel, miközben a munkahelyen napi szinten “dolgozom” mégis mindig új és új feladatok várnak. Hát ez lenne a célom?

Ki kell mondani: alapvető dolgokon kell változtatnom. Az nincs rendben, hogy a dolgok megtörténnek “csak úgy” és az ember csak sodródik az eseményekkel. Persze illúziókban sem kell ringatnunk magunkat: a szabad akarat – ha létezik egyáltalán – és a cselekvési szabadság rendkívül korlátozott. De van, lennie kell kormányosnak is a hajón. Ha a hullámokat, a szeleket, és örvényeket nem is uraljuk, a kormányt és a vitorlákat bizonyosan igen. És egy ügyes hajósnak ennek elégnek kell lennie. De vajon elég ügyesek vagyunk-e?

Meglátjuk. De a nagy dolgok is kis lépésekkel kezdődnek. Első körben az elhatározást tetteknek kell követniük. Az első, kis lépés talán az lehet, hogy “munkaidő” végeztével nem dolgozom otthon. Legyen ez alapelv. Ez segíthet a továbblépésben: minden nap fél-egy órát – a kialvatlanságom fényében – szánnom kell az ügyeim átgondolására intézésére. És minden este legyen legalább 1 dolog, amit elérek. Három egyszerű lépés. A döntés megszületett, most a cselekvésen a sor.

Kimaradsz a dobásból

Genval, 2016. Június 22. 0 óra 48 perc – Sokan kérdezhetnétek tőlem, ismerve a korábbi aktivitásomat, hogy mi végre ez a nagy csend és visszafogott eltűnés, elmerülés? Nos, társasjáték-hasonlattal élve azt válaszolhatnám: “A családalapítás mezőre léptél. Most három évig kimaradsz a dobásból.”

A kritikus időszakról

Genval, 2016. Január 5.  0 óra 43 perc – Be kell látnom, hogy ennek az egyetlen mondatnak a végiggondolása, leírása és közzététele – a közérthetőség és egyszerűség kedvéért, nem túldramatizálva a helyzetet: szabadidő és magánéleti nyilvánvaló prioritások miatt – oly mértékben kimerített és igénybe vett, hogy nem is tudom, hogyan is álljak hozzá a következő bejegyzéshez…

Reklám, reklám, ez mindig hat rám!

Genval, 2016. május 24Reklám, reklám, ez mindig hat rám! Régóta foglalkoztatott már fogyasztói társadalmunknak ez a rákfenéje, amelyet sehogy sem tud befogadni a gyomrom. Mi az alapvető gond a reklámmal? Az, hogy hazugság.

Hm, ez elég közhelyesen hangzik, de nézzük csak meg közelebbről, hogy mit is értek ezalatt. Képzeljük el, hogy egy csinos fotómodellhölgy egy szép napon befárad egy cég irodájába, és aláír egy szerződést. Nem sokkal ezt követően bevonul egy stúdióba, álmosolyt erőltet az arcára, miközben maga mellé tart egy palack ásványvizet. A szlogen legyen mondjuk az, hogy ‘Finom és egészséges.’ Ivott a hölgy valaha a vízből? Nem. Garantálta a szerződés, hogy azt fogja ezentúl fogyasztani? Nem. Nem problémás akkor a víz és a modell együttes szerepeltetése, amely azt sugallja, hogy aki ilyen vizet iszik, az maga is olyan szép lesz, mint a modell? De nem is kell ezt sugallnia, a lényeg az, hogy a reklám hatásra fogyasztásra sarkall, miközben a valóságban semmi köze a modellnek a vízhez. Én ezt nem tudom másnak, mint arcpirító hazugságnak. Mások ezt reklámnak nevezik, és az orrom alá dörgölik a törvényeket, hogy ez bizony legális. És sajnos igazuk van.

Mint fentebb látható, számomra összeegyeztethetetlen ellentmondás van a reklám, és az egyenesség között.  És mindez annyira a hétköznapi társadalmi életünk mindennapjainak részévé vált, hogy vajmi keveset lehet ellene tenni. Ki vagyunk szolgáltatva a fogyasztói ízlésdiktatúra, és a rejtett pszichológiai ösztönöknek, amelyeket gátlástalanul ki lehet használni – mondjuk reklám célra.

És ne legyenek kétségeink, mindig lesznek jótét lelkek, akik ezt ki is fogják használni. Üdvözöllek 2016-ban!