Szerény javaslat a magyar civil társadalom 12 pontjára

Választási kampány kellős közepében tűzzel játszik az, aki szót emel a közért. Közelgő nemzeti ünnepünk azonban szinte kötelez arra, hogy öntudatos civilként felemeljük a szavunkat a ‘már semmi sem szent’ szemlélet ellen: aggódva tapasztaljuk, hogy külön hordók körül csoportosulva külön-külön néptribünök hirdetik, hogy ki-ki miért tekinti magának március 15-ét. Tévedés. Március idusa senkié. A nemzeti ünnep nem lehet ‘jó ürügy’ pártpolitikai kampánybeszédre. Március 15-e mindenkié.

12 pont.jpg

Javaslatként hát a márciusi ifjak szellemében 12 közéleti pontot fogalmaztunk meg, és szerény javaslatunk a magyar közélet szereplői felé irányul. Az eredeti 12 pont is mindenkié, nem lehet kisajátítani. Bízunk hát benne, hogy e civil 12 pontot jószívvel a magáénak érzi majd minden magyar olvasó.  Fontolják meg, és ha a ködös, izgalmas kampámyidőszak elmúlik, fontolja meg a majdani felelős kormány és annak felelős ellenzéke, hogy milyen lépések útján valósíthatóak meg. Akár egy pont teljesülése is nagy siker – de mi valamennyi teljesülését nyomon követjük majd és elvárjuk.

Mit kíván a magyar civil társadalom?

1. Kívánjuk a közmédiumok szabadságát, censura eltörlését. A köztelevízió, rádió, és hírügynökség szakmai működésének helyreállítása. A mindenkori politikai hírszerkesztés megszüntetése. Kiegyensúlyozott, független és pártatlan hírszolgáltatás, a mindenkori hatalom és ellenzék elszámoltathatóságának alapfeltételeként.

2. Roma integrációt. A rendelkezésre álló nemzetközi és hazai források közvetlen biztosítását a Roma lakosság és civil szervezetek számára. A magyar társadalom legnagyobb, jelentős részben mélyszegénységben élő kisebbségének felzárkóztatását célzó programok indítását. A szegregáció minden formájának megszüntetése, az egyenlő bánásmód garantálása.

3. Együttműködést a Kárpát-medencében. Határmenti régiós együttműködések kialakítását. Közös történelemoktatást. Testvérvárosi és testvériskolai kapcsolatok kialakítását. Kölcsönös nyelvtanulást. Egyszóval: Trianon feldolgozását és meghaladását a XXI. századi Európában.

4. Törvény előtti egyenlőséget jogállami tekintetben. A jog uralmának biztosítása, a visszamenőleges hatályú törvényalkotás jogállami feltételeinek betartása. Átlátható és kiszámítható, minőségi jogalkotást, érdekegyeztetéssel és a civil szervezetek véleményének érdemi figyelembe vétele mellett. Garanciát a népszavazás gyakorlati alkalmazhatóságára, és a Nemzeti konzultációk érdemivé tételére.

5. Nemzeti Alkotmányt. Közmegegyezésen alapuló alkotmány elfogadását a jelenlegi alkotmány módosításával. Társadalmi vitát és nyílt, befogadó alkotmányozó folyamatot a társadalmi és civil szervezetekkel, valamint politikai pártok részvételével konszenzusos alapon.

6. Visegrádi integrációt. Megerősített együttműködést az EU-ban a visegrádi országok között: közös képviseletek, közös véderő, a közös gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, érdemi álláspont-egyeztetést és együttes érdekérvényesítést európai és nemzetközi fórumokon – szakértői és döntéshozó szinten egyaránt.

 

7. Az uram-bátyám viszonyok megszüntetését. A közbeszerzések tisztaságának garantálása. A választási finanszírozás átláthatóvá tétele. A pályázati rendszer helyreállítása, az egyoldalú döntések megszüntetése. Független, fenntartható közfinanszírozást a magyar civil szervezetek számára. Az egészségügyet mérgező korrupció, a hálapénz felszámolása.

 

8. Egészségi, Oktatási, Kulturális, Szociális és Környezetvédelmi jogok biztosítása. Preventív népegészségügyi politikát és az egészségügyi rendszer reformját. Független és versenyképes oktatást iskolától egyetemig, az európai és nemzetközi tanulmányutak támogatását. Magyarországot ma ismét a kultúra emelheti föl, és teheti ismét naggyá. A válság áldozatait segítő jóléti állam helyreállítását, a hajléktalanüldözés megszüntetését. Fenntartható erőforrások bevezetését közintézményekben, és magánházakban állami és EU-s támogatással. Megfelelő erőforrások biztosítása a mindenkori költségvetésben e kulcságazatoknak.

 

9. Nemzeti Véderőt. A magyar véderő önbecsülésének helyreállítását, XXI. századi ütőképes, a NATO követelményeknek megfelelő, jól képzett és korszerűen felfegyverzett magyar alakulatok kiképzését.

10. Decentralizációt. A főváros központúság mérséklését, döntéshozó, adminisztratív, és gazdasági központok, intézmények kitelepítését vidéki városokba. Egységes autópálya és vasúthálózati összeköttetést a főváros és vidéki központok, és ez utóbbiak között.

 

11. A politikai eljárások gyakorlatának felszámolását. A politikai jellegű eljárások felfüggesztése. A politikai küzdelem alapja programok, és szakmai érvek legyenek, ne gyűlöletkampányok, lejáratások, vádemelések, perek és karaktergyilkosságok. A politika korlátozódjon a közéletre, hagyja érintetlenül a magánéletet.

 

12. Autonómia. A határon túl élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak elismerése. Területi autonómia a tömbmagyarságnak. Kulturális, oktatási autonómia a szórványmagyarságban élőknek, a Kárpát-medencén kívül és belül. Az írott, beszélt és elektronikus anyanyelvhasználat jog garantálása az egyes településeken számarányos korlátozás nélkül.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1fUP3UJ
Reklámok

Az apolitikus hozzáállás veszélyeiről

A kormányzati ciklus végén, a választási kampány előestéjén helyénvaló röviden megállni, és biccentést követően látleletet adni a hazai közállapotokról. Hová jutott az ország eddig? Mit várhatunk a választási kampánytól? Miként célszerű megítélnünk a közéleti kérdéseket?

Elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy közélet alatt mi egy tágabb kategóriában gondolkodunk, amely a szűk értelemben vett politika szféráján túlmenően magában foglalja mind a gazdasági ágazatot, mind pedig a legtágabb értelemben vett civil szerveződéseket. Egy egészséges, demokratikus társadalom legfőbb fokmérője számomra e három ágazat kiegyensúlyozott viszonya. Ami a sajátos magyar viszonyokat illeti, etéren azt kell megállapítanunk, hogy a magyar társadalom szélsőségesen, már-már egészségtelen mértékben átpolitizálódott („Ha két magyar hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, akkor hamarost három különböző pártot alapítanak.”) Ahelyett, hogy dinamizmus uralkodnia a különböző logika mentén működő rendszerek között, sokkal inkább mind a gazdaság, mind a civil szféra a politika szolgálóleányaként viselkedik. Ez nem helyes. Amennyiben tehát az öntudatos állampolgároknak feladatuk van, úgy az ennek a téves logikának a meghaladása, és a társadalom működésének visszaterelése egy kiegyensúlyozottabb mederbe.

A 2014-es választási kampányról

Mivel még a köztársasági elnöki bejelentés nem hangzott el, ezért a kampány hivatalosan nem kezdődött el, így most helyénvaló leszögeznünk, hogy eleve három választásnak nézünk elébe. E három közül egynek, a parlamenti választásoknak kellene leginkább a magyar belpolitikáról szólnia, az európai parlamenti és önkormányzati választásoknak inkább az európai és a helyi közügyeket kellene középpontba állítaniuk. A vállalkozói és a civil szféra – tágabb értelemben az öntudatos állampolgárok közössége – az, amelyik rákényszerítheti erre a mindenkori  politikai elitet.

Számít-e az, hogy ki nyeri a választást?

Igen is, meg nem is.

Számít annyiban, hogy a demokrácia a szavazás során elért győzelemről (is) szól, e versengés díja pedig a politikai hatalom. Márpedig egy ország állampolgárai számára nyilvánvalóan számít, hogy kinek adnak kormányzati felhatalmazást, és az ígéretek mennyiben válnak valóra (etekintetben rendkívül tanulságos megvizsgálni a 2002-es, a 2006-os és a 2010-es kormányok választói felhatalmazását és azt, hogy ezt a felhatalmazást mennyiben legitim módon  hajtották végre az említett kormányok).

Másfelől azonban annyiban viszont nem a nyereség a legfontosabb, hogy a politika nem élet-halál kérdése (még akkor sem, ha valakik ennyire komolyan veszik), és a választási vereség is befolyásos, ellenzéki szerepben hasznosul, amely ügyes politizálást követően később kormányzati megbízássá formálható. Sokkal fontosabb a győzelemnél az, hogy egyrészről a mindenkori vesztes ismerje el a mindenkori győztes politikai győzelmét és fogadja el a választói népítéletetl. De legalább olyan fontos a magas választói részvétel, amely igazi legitimációt adhat mind a kormány- mind az ellenzéki oldalnak. A magas választói részvétel pedig úgy érhető el, ha a politika komolyan veszi magát, és a valós közügyekkel és az égető társadalmi problémákkal (a hazai cigányság integrációja, a mélyszegénységben élők helyzete, a munkanélküliség leküzdése, a fiatalok kivándorlásának megakadályozása, a hajléktalanok helyzetének rendezése, a népegészségügyi mutatók javítása, az egészségügyi rendszerek konszolidációja, az elfogadhatatlan mértékű antiszemitizmus visszaszorítása, a határon túli magyarok jogfosztása elleni fellépés stb. stb.) foglalkozik.  Az emberek elégedetlenségéből táplálkozó, elgondolkodtató méretű társadalmi támogatottsággal rendelkező Jobbik az ékes és figyelmeztető példája annak, hogy hova vezet a problémák szőnyeg alá söprése. Programok és révek vitája hozza mozgásba a választói akaratot, és nem a sárdobálás. Számomra ugyanis az, hogy „igen, de legalább jobbak vagyunk mint ők” érvelés, és a karaktergyilkosságokra épülő, a másik kritizálásában kimerülő „sérelmi politika” legrosszabb magyar hagyományaink folytatója

Miként viszonyulhat az öntudatos állampolgár a fentiek fényében a magyar politikához?

Mértékletességgel, és a jogos állampolgári elvárások számon kérésével. Az epikuroszi idők bölcs mondását követve, a bölcs ember megfelelő távolságot tart a politikától, mint a tűztől. Se nem megy túl közel hozzá, hogy meg ne égjen, se nem megy túl távol, hogy meg ne fagyjon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1byTXEY
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Magyar WHO díj a dohányfüstmentes környezetért – miért fontos ez?

Mint ismeretes, a dohányzás visszaszorítása, a nemdohányzók védelme érdekében végzett munkájáért vett át díjat Orbán Viktor miniszterelnök a közelmúltban a Parlamentben Margaret Chantól, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) főigazgatójától. Sokan kétkedve fogadták a hírt: nem korai ez? Valóban megérdemelt-e ez a díj? Mennyiben egyeztethető össze a trafikügy a népegészségvédelemmel? Vajon szükséges átfogó népegészségügyi politika a dohányzáselleni harchoz?  Mennyiben koherens a kormány népegészségügy és szociálpolitikája?
(fénykép: Botár Gergely – kormany.hu)

Valóban megérdemelt-e ez a díj?

Szögezzük le mindjárt le az elején: nem értünk egyet a kritikákkal, és mind szakmai, mind erkölcsi és politikai szempontból is támogathatjuk a WHO díj odaítélését Magyarország számára. A WHO nemzetközileg elismert szervezet, nem ítéli oda az elismerését akárkinek, ahhoz komoly teljesítmény kell. Egyúttal azonban távlati szempontok is mozgatják az ilyen döntéseket, hogy megfelelően motiválja az érintett döntéshozókat.

 

A dohányzás elleni harc – magyar szabadságharc?

A magyar elismerés oka többek között, hogy Magyarországon 2012. január 1-től-től tilos a dohányzás a zárt – és több nyílt – légterű közösségi térben. Ne becsüljük le a döntés erejét: a dohánylobbi az egyik legerősebb ipari lobbi a világon amely nem válogat az eszközökben, és amely elérte, hogy a tilalom eredetlieg tervezett hatályba lépése 2011. július 30-hoz képest fél évvel csússzon.

Szigorodtak a csomagolási szabályok:  2013-tól a dohánytermékek csomagolása csak illusztrációkkal kombinált figyelmeztetésekkel hozható forgalomba.

A kormány felvilágosult politikát követ az e-cigaretták ügyében is, védve a fogyasztót, amely csak engedélyezett gyógyszerként hozható forgalomba.

Magyar népegészségügy

Ne szégyeljük kimondani: Magyarországon katasztrofálisak a népegészségügyi mutatók, különösen a daganatos betegségek (rák) esetében: Ahogy az egészségügyi államtitkár idézte a statisztikai adatokat: “évente több mint 20 ezer ember hal meg a dohányzás okozta megbetegedések miatt és Magyarország még mindig világelső a tüdőrák-megbetegedésekben. A szív- és érrendszeri halálesetek egynegyede a dohányzásra vezethető vissza, és Magyarország nemzeti össztermékének 1,7 százaléka “vész el” a dohányzás miatt évente.”

Ha valahol, akkor a népegészségügyben igenis helye van a radikális, hatékony, forradalmi intézkedéseknek és szabadságharcnak

 

Mennyiben egyeztethető össze a trafikügy a népegészségvédelemmel?

Ne kerüljük meg a kérdést. A trafikügy ellentmondásos. Nyilvánvalóan motiválták   amelyek azonban illeszkedtek az általános népegészségügyi szempontokba is. Ha szakmailag valami kifogásolható az ügyben, akkor az minden bizonnyal a dohány fekete-kereskedelem aggasztó növekedése, amelyet sajnálatos módon alátámasztanak a csökkenő dohánytermékekből származó jövedéki adó bevételek, amelyek ezt a tendenciát jelzik.

Sokan úgy érzik, a trafik-ügy a demokrácia megcsúfolása, és az egész elhibázott döntést vissza kell vonni. Bár osztom a kritikák egy részét, e radikális megközelítéssel mégsem tudok egyetérteni. A fürdővízzel együtt nem szabad a gyermeket is kiönteni.

Ami a politikai vonulatát illeti: amennyiben alapos kivizsgálást követően fény derül a pályázatok körüli visszaélésre (hogy voltaképp nem is voltak pályázatok), az újrapályáztatással, megfelelő, valóban független (bírósági) kontroll mellett szerintem biztosítható.

Az ügy szakmai részét illetően pedig elmondható, hogy amennyiben politikai hibák ellenére is radikálisan szűkül a dohány beszerezhetősége, és a feketekereskedelem miatti veszteséget leszámolva is lényegesen csökken a rászokás, illetve a fogyasztés esélye, akkor az olyan népegészségügyi előny, amelyről a magyar népegészségügyi politikai – különösen a statisztikai adatok fényében – egész egyszerűen nem mondhat le.

Vajon szükséges átfogó népegészségügyi politika a dohányzás elleni harchoz?

A dohányzás kiemelt egészségügyi kockázat, de a dohánízás elleni harc önmagában nem elég hosszú távú népegészségügyi eredmények kimutatására. A dohányzás elleni harc ugyanis csak akkor nyerheti el végső értelmét, ha egyéb, felvilágosult, népegészségügyi politikák kísérik, amelyek az egészségtelen életmód visszaszorítására motiválnak. Kiemelkedően előremutató példa a népegészségügyi termékadó (NETA)  amely európai hírű sikertörténet. Ahogy az Országos Egészségfejlesztési Intézet (OEFI) által jegyzett hatásvizsgálat is megjegyzi: “A  gyártói  felmérés  alapján  a  gyártók  40%a  változtatott  a  receptúrán,  30%uk teljesen eltávolította a káros összetevőt, 70%uk  csökkentette a káros összetevő mennyiségét. A NETA köteles termékeik forgalma 27%kal csökkent, és átlagáruk 29%kal emelkedett.”

Ezen előremutató kezdeményezéseket szükséges kiegészíteni átfogó stratégiai politikákkal, amely mind -mind elősegítik az egészséges életmód kialakítását, mint például a bérelhető kerékpárrendszer bevezetése (amely klíma, környezet és pénztárcabarát egyben), a zöldövezetek növelése a tiszta levegőért, megfelelő munkavédelmi szabályok kialakítása, az alkoholreklámok visszaszorítása, a tömegközlekedés és várostervezés fejlesztése, és szociális lakáspolitika, hogy csak néhány példát említsünk.

Mennyiben koherens a kormány népegészségügy és szociálpolitikája?

És itt érkeztünk el a jelenlegi ciklus egyik achilles sarkához, ahol nem rejthetjük véka alá megdöbbenésünket, amely az előremutató népegészségügyi politika, és a nem kellően felvilágosult hajléktalanpolitika közötti szakadékot illeti. Nem lehet hiteles, és hosszú távon eredményes semmilyen társadalompolitika, amely a legszegényebbeket a leginkább rászorultakat hagyja magára, és bizonyos közterületekről való kitiltásukkal nemcsak nem oldja meg a helyzetüket, hanem még meg is toldja stigmatizálással. Ahogy korábban már kifejetettük: nem megoldás az, hogy azoktól még az emberi méltóságukat is elvesszük, akiknek azon kívül már szinte semmilyük sincs.

A WHO díj pozitív hatásai

Megítélésem szerint a WHO bölcsen cselekedett. Nemcsak arról van szó, hogy elismerte az elismerésre méltó eredményeket, hanem ezáltal komoly hivatkozási alapot és mozgatórugót adott a további népegészségügybarát intézkedéseknek, és bővítette az egészségügyi szakpolitika mozgásterét a kormányon belül. Ezután bizton remélhetjük, hogy az egészségügyi szakpolitika véleménye – amely komoly nemzetközi elismerést vívott ki magának – nagyobb súllyal esik majd latba, amelynek kivétel nélkül mindenki a nyertese és haszonélvezője – talán csak a dohánylobbi nem.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/17vTHLR

A devizahitel csapdájából ments meg Uram, minket! – A tripartit összefogás szükségességéről

Ne legyenek kételyeink: a devizahitel napjaink egyik súlyos társadalmi problémája. Számos család, háztartás megy bele tönkre anyagilag és emberileg. A devizaperek, a tüntetések a bíróság előtt, illetve a miniszterelnökök házánál mind ezt jelzik. A kormányzat felismerte a helyzet súlyosságát, és Varga Mihály tárgyalásokat kezdeményezett a bankokkal annak érdekében, hogy olyan tripartit megoldás szülessen, amelyből mindhárom érintett (bankok, kormányzat, fizetőképes devizahitelesek) kiveszik a részüket, valamint, hogy mindenkit kielégítő megoldás szülessen. Mit tehetünk mindehhez hozzá közéleti szempontból? Nézzünk szembe a felelősség kérdésével (múlt), szögezzük le a beavatkozás szükségességét (jelen) és keressük a megoldást (jövő).

 

Nem megkerülhető a felelősség kérdése: posztkádári reflexek (múlt)

A devizahitel egy felelőtlen gazdaságpolitika eredménye. A válságban és nélkülözésben elfáradt magyar társadalommal elhitették, hogy élhet jobban és belehajszolták a devizahitelezés felelőtlen kockázatvállalására. Emlékszünk még a száznapos programra és a jóléti rendszerváltás szlogenjére?

A hazugság abban állt, hogy az ország teherbíró képességénél többet ígért az akkori kormányzat, és az életszínvonal emelése csak hitelekkel volt finanszírozható. Más szóval: jobban éltünk, mint amit termeltünk. Tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takaró ért, és most kell fizetni a számlát. Kegyetlen igazság, de igaz: ez bizony egy az egyben visszatérés a kádári gulyáskommunizmus elvéhez. Az akkori reformkommunista elit sajnos nem tudott túllépni a saját árnyékán, és az egyszer már tévútra vezetett magyar szocializmusmodellhez nyúlt vissza.

De mielőtt a nyájas olvasó kényelmesen hátradől, és felmenti magát, szabad emlékeztetnünk arra, hogy ezt a politikát szavazatok és választói felhatalmazás legitimálta, és ha figyelembe vesszük az akkor ellenzéki “túlígéreteit”, nyugodtan kijelenthetjük: ez az akkori magyar társadalom kényelmes többségének (felelőtlen) akaratát testesítette meg.

A devizahitel súlyos társadalmi probléma, amit kezelni kell (jelen)

Akárhogy is történt: itt vagyunk és a helyzetet kezelni kell. Gyakran halljuk, hogy a rossz adós bűnhődjön, és hogy a rossz forint után az állam nem dobhat még egy rossz forintot. Magyarul: hagyjuk csődbe menni a rossz bankokat, a rossz adósokat, különben nem lesz gazdasági felemelkedés. Kristálytiszta közgazdaságtani logika, tankönyvbe illő példa. A baj csak az, hogy a magyar valóság, és a közélet próbáját nem állja ki: e kérdésben a máshol működőképes liberális gazdaságpolitika társadalmi, politikai és erkölcsi okokból nem alkalmazható.

Hiszen az már mégsem járja, hogy a devizahitel embertelen és könyörtelen logikája következtében családok menjenek tönkre anyagilag és emberileg. A devizahitelek felszámolásában a társadalmi költségek megspórolása is benne van, ami helyes és támogatandó.

Az állam kötelessége megvédeni a polgárait. Az az állam, amelyik ezt nem teszi meg, megszegi a társadalmi szerződést, és ahhoz a bankárhoz lesz hasonló, amelyik kölcsönadja az esernyőjét, és nyomban visszakéri, amint elkezd esni.

Felelősség is terheli az államot: felelős pénzügypolitikusoknak tudniuk kellett volna a devizahitellel járó veszélyeket, és törvényben gátat vetni ennek. Ez az állam feladata, a makrogazdasági áttekintés nem várható el az egyszerű állampolgároktól, mint amilyenek mi vagyunk.

Továbbá ha kitekintünk Európára, és a 2008-2009 során tetőzött pénzügyi válságra: milyen világ az, ahol a bajba jutott bankokat megmentik, de a bajba jutott hiteleseket nem?

A devizahitel csapdájából ments meg Uram, minket! (jövő)

Állapítsuk tehát meg, hogy a kormányzati ciklus elején bevezetett árfolyamgát szépségtapasz volt csupán. Ráadásul elfogadhatatlan is abban az értelemben, hogy azoknak adott többet, akiknek már amúgy is volt: a gazdagoknak, a tehetőseknek (megint ne legyen félreértés: nem a középosztályról, hanem a felső tízezerről beszélünk).

A kormányzati beavatkozás gondolata nem ördögtől való, mi több helyeselhető. A társadalom kockázatközösség is egyben ilyenformán indokolható, hogy az adófizetők pénzén segítik meg a társadalom bajbajutott tagjait. 

Jogi szempontból a devizahitelek jelentős része sántít, és bizony felmerül a semmisség gondolata is. Egyoldalú klauzulát beilleszteni, miszerint az árfolyamkockázat a hitelest terheli, elfogadhatatlan, erőfölénnyel visszaélés, jogtalan, tehát semmis.

Azonban a mentőcsomag hatálya hagy némi kívánnivalót maga után. Valóban, a fizetésképtelen emberek egy jelentős társadalmi problémát jelentenek, amelyeket nem negligálhat a kormányzat.  Egy olyan mentőcsomag tehát, amely a fizetőképes törlesztőkre szűkíti le a segítséget, erkölcsileg, és politikailag egyaránt elfogadhatatlan.

De adjunk igazat a közgazdaságtannak is, mert nincs ingyen kenyér és a tények makacs dolgok: mindenkinek ki kell vennie a részét a kármentésben és a tripartit összefogásban: a kormányzatnak, a bankoknak (akik részesültek segítségben, és akik eddig komoly hasznot húztak a devizahitelekből) és a fizetőképes adósoknak is.

És a fizetésképtelen adósok? A kormányzat nem feledkezhet meg róluk: ők szenvedték a legtöbbet, a válság mindig a nincsteleneket és szegényeket sújtja a legjobban. Az államnak tehát szociálpolitikai alapon kell beavatkoznia. Itt a kiváló alkalom, hogy az állam megmutassa gondoskodó jellegét, és visszarántsa a rászorultakat a társadalom pereméről és a szakadék széléről az adófizetők, és a felelős választópolgárok táborába!

Ez bizony politikai döntést igényel: a rendelkezésre álló források átütemezését, politikai prioritás felállítását, és a pénzek átcsoportosítását azok számára, akik a leginkább rászorultak. Ha valamiért, ezért érdemes politikusnak állni, és bátor politikai döntéseket hozni.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/19W3lV6

Rögös út a középosztálybeli jólétből a hajléktalanok alkotmányos jogfosztottságáig. Van visszaút!

hajléktalan

(A kép tulajdonosa: Péger Dániel)

Mi a hajléktalanság?

A közvélekedéssel ellentétben a hajléktalanok nem ‘csövesek’ hanem ugyanolyan emberek mint e sorok írója, vagy olvasója. A választott kép alapján talán kevesen gondolnák, hogy hajléktalan embert ábrázol. Sok hajéktalan fiatal, nő, gyermek (!) akik maguk sem gondolták, hogy egy nap fedél nélkül ébrednek. Talén közelebb jutunk a megoldáshoz, ha megvizsgáljuk, milyen út vezet a középosztálybeli jólétből a hajléktalanságig?

A biztonság elvesztése

A hajéktalanság, mint jelenség már létezett a válság előtt is, de tagadhatatlan, hogy mikor 2008-ban érkeztek az első nyugtalanító hírek, akkor már sokan érezhették, hogy vihar következik.

A válság különösen kegyetlenül bánt Magyarországgal, ahol mind az állam, mind az állampolgárok jelentős mértékben eladósodtak, mégpedig devizában. Számos középosztálybeli jólétben elő család lakása, autója mind-mind jelentős hitelekből volt csak finanszírozható. És mikor ezek a hitelek elapadtak, jelentkeztek a problémák.

Munkahely elvesztése

A leginkább érezhető válságtünet alighanem az elbocsátás. Munkahelyek szüntek meg, és tartóssá vált a munkanélküliség, különösen a fiatalok és a középkorúak körében. Ez sok helyen a korábbi életforma fenntarthatatlanságához, a hitelek kifizethetetlenségéhez vezetett. Nyilván nem volt könyű látni, ahogy semmivé válnak, és elúsznak korábban biztossá vált dolgok. Munkahely nélkül a napi megélhetés is kérdésessé vált, ami egyrészről egyéni válságjelekhez (alkoholizmus, depresszió) másrészt családi feszültségekhez vezetett.

Mindez együtt járt a kényszerű megszorító intézkedésekkel, a szociális ellátások megvágásával, a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatával. Ezek a fájdalmas intézkedések pont azokat érintették a legnagyobb mértékben, akik a leginkább segítségre szorultak volna. A jóléti állam akkor mondott csődöt, amikor a leginkább szükség lett volna rá. Az “állambácsi” esernyőt adott kölcsön a rászorultaknak, és azonnal visszakérte, amint elkezdett esni az eső.

A család elvesztése

Olyan kihívásokkal kellett a magyar társadalom érintett részének szembenéznie, amelyekre sem anyagilag, sem mentálisan nem volt felkészülve. Nem csoda aztán, ha társas életek mentek tönkre, amely váláshoz, szétköltözéshez vezetett, gyakran az esetleges gyermekek kárára. A folyamatot minden érintett megszenvedte, és ettől nem függetleníthetők az ezzel járó mentális és egészségügyi megterhelések, amelyek nem tették könnyűvé a helyzet elviselését.

A lakás elvesztése

Akár a család felbomlása, és az esetleges bírósági ítélet, de méginkább a banki hitelek lejárata, és a jelzálogosítás következtében ijesztő méreteket öltött a lakások konfiskálása, a kilakoltatás. Szerencsés esetben családnál, barátoknál, hotelekben ideig óráig megoldható volt a szállás kérdése, de nagyon sokan egy nap bizony arra ébredtek, hogy nincs hol álomra hajtani a fejüket…

A méltóság elvesztése

…és egyik pillanatról a másikra az utcán találták magukat. Hajléktalanként. A hivatalos adatok tízezer körülire teszik az érintettek számát, nem hivatalos becslések szerint a számuk 30-35.000 körüli, amelyek közül mintegy 8000 él Budapesten úgy, hogy  férőhelyek száma 5.000 körüli. Könnyen belátható tehát, hogy az érintettek egy jelentős részének nincs más választása – ha nem kapnak segítséget.

Törvényes jogfosztás

Segítő kéz, hajléktalanstratégia, szakpolitikai programok, és átgondolt tervezés helyett a közhatalom válasza a “Kádár kolbász” azaz a törvényi kényszer, erőszak volt:  a szabálysértési törvény az “életvitelszerű tartózkodás közterületen” tényállással lényebégen kriminalizálta a hajléktalanságot.

Ez az intézkedés elérte a magyar társadalom ingerküszöbét, és válaszreakciót provokált: hiába próbálták az aluljárókban kordonok útján “kitiltani” a hajléktalanokat, a civilek lebontották azokat.

De a jogászprofesszorok is érezték, hogy jogilag sikamlós, és védhetetlen területre tévedt a jogalkotó: az Alkotmánybíróság a magyar jogi hagyományoknak megfelelően megsemmisítette az alkotmányellenes hajléktalanellenes szabálysértési tényállást, majd kiterjesztve a jogbiztonságot a lezárt ügyek felülvizsgálatáról is rendelkezett .

Alkotmányos jogfosztás

Ezt követte azon szándék bejelentése, amely alkotmányos szintre emelné a hajléktalanság megbélyegzését, és lehetővé tenné önkormányzatok számára az alkotmányellenes, és ezáltal megsemmisített rendelkezéseket, ami egyébként jogilag is nonszensz.

Ez újabb tiltakozáshullámot váltott ki: a civilek a kormánypárt székházához vonultak és ellentüntetéssel kísért tiltakozáshullám indult. Az Európai civil társadalom is felszólalt hangsúlyozva, hogy a hajléktalanság nem bűn és a büntetés nem a megfelelő módszer a hajléktalanság kezelésére.

Az ombudsman, mint alkotmányos szereplő akként fogalmazott, hogy a hajlékatalnok a gazdasági válság bűnbakjai.

Rögös út lefelé – Van visszaút!

Az alapvető probléma a helyzettel elsősorban morális, és csak azután jogi, és társadalmi.

Morális, mert nem a hajléktalanok okozták a válságot, nem ők felelősek a devizahitelért, és sok esetben a fent leírt módokon, a körülmények áldozataként jutottak el  a középosztálybeli léttől, a család és a lakás elvesztésén át a jogfosztásig, de segítség helyett csak megbélyegzés jutott osztályrészül. Nem igazságos a szegényeket, az elesetteket büntetni, amikor nem bűnösök.

Jogi annyiban, hogy az alktományellenes rendelkezés alkotmányba foglalása nem teszi azt automatikusan alkotmányossá. Ha egy rendelkezés egy törvényben sérti az emberi méltóságot (ami az egyik legfőbb alapjog és az állam korlátja, ideértve az alkotmányos szabályokat is) az az alkotmányban is alkotmánysértő marad.

Társadalmi annyiban, hogy komoly, átfogó, szakpolitikai beavatkozásra, és segítségre van szükség, amelyben a most tiltakozó civilek örömmel és hatékonyan képesek segíteni minden kormánynak. Csak együttműködési szándék, és józan belátás kérdése, és már holnap el lehet indulni ezen a felfelé vezető úton. Sohasem késő visszafordulni, és még a szakadék széléről is van visszaút.

Nem szabad elvenni a reményt a nélkülözőktől, mert lehet, hogy már csak az maradt nekik.

a bejegyzés rövidített elérhetősége ► http://bit.ly/10owTck

Magyarország, az Európai Unió és a Keleti nyitás, avagy Magyarország helye a nap alatt

Kevesen gondoltuk volna korábban, hogy 2013 egyik meghatározó kérdése Magyarország és Európa helyzete, illetve annak tisztázása lesz. Márpedig abban sokan egyetérthetnek velem, hogy az utóbbi időben a Magyarországról kialakult kép alapvetően megváltozott, összhangban az elmúlt években végbement jelentős változásokkal: új médiatörvény, magyar EU-s elnökség, új alkotmány, ágazati különadók, oktatásátalakítás, hogy csak néhányat említsünk. Az események értékelése már eltér, de abban a változások előmozdítói és bírálói egyetértenek, hogy az országimázs negatív lett. (Ennek a negatív országimázsnak az okairól, illetve megalapozottságáról ugyancsak megoszlanak a vélemények). Egyidejűleg az ország vezetése számos gesztussal Kelet felé fordult (Kína, Oroszország, Azerbajdzsán). Mindez felvetette Magyarország és az EU viszonyának újragondolásának kérdését. Szélsőséges példaként az EU zászló égetésének képe bejárta Európát. Vajon a „Keleti Nyitás” és az EUs tagság valóban tényleges ellentmondásban áll egymással? Ezt vizsgáljuk most meg közelebbről.

magyar-eu elnökség

A gyökerekről – a magyarok ősei ázsiai származásúak és Európában alapítottak államot

A címben a magyarokra jellemző kettőség benne van. Először is tagadhatatlan tény a távol-keleti származás, amely jelentősen kimutatható a finnugor rokonságot mutató, szomszédaink nyelvétől élesen különböző, és mások számára érthetetlen nyelvünkkel, amely olyannyira jellemez bennünket.

Ugyanakkor a keresztény államalapítás ténye egyértelműen a nyugati fejlődési pályára állította a kérdést. A Nyugati kereszténység határa – szemben a bizánciéval – épp Magyarországon és Horvátországon húzódott. Bár jelentős áldozatokat követelt a történelem, és a keletről jött nyomás (tatárjárás, török hódoltság, szovjet megszállás) Magyarország nem semmisült meg, nem vette fel az iszlám vallást és nem lett államnyelv az orosz hovatovább volt mersze egy világbirodalom tankjaival szemben felvenni a heroikus küzdelmet.

Az Európai integráció – a Nyugat új fejlődési foka

Az ezeréves európai történelem következő fejlődési szakaszába a II. világháború dúlásátkövetően jutott. A hidegháború és a „két vak dinoszaurusz” árnyékában született meg az Európai Integráció ötlete, amely kulturális, jogi és politikai integrációt irányzott elő (amelyből az első kettő jobban megvalósult, mint a harmadik). Ez az, amit ma nagyrészt az Európai Unió testesít meg, amihez – Magyarország történetével összhangban – 2004-ben csatlakozott. De vajón jó-e az EU tagság? Érdemes e változtatáson gondolkozni? Nyertese-e Magyarország az integrációnak? Kérdések, amelyek nagy bizonyossággal megválaszolhatóak jelenlegi tudásunk alapján.

Magyarország az EU integráció nyertese

A pénz beszél, mondják. A puszta befizetések alapján szimplán több pénz csorog vissza az országba, mind amennyit befizetünk. Ennek életmentő hatása, hogy a válságtól legyengült Európában – épp az uniós fejlesztési pénzeknek köszönhetően – mégis rendszeres fejlesztések valósulnak, valósulhatnak meg az országban.

Légneművé váltak a határok

Egy, a trianoni majd a párizsi békével hét országra szabdalt magyar nemzetközösség számára, ahol a magyar kisebbségek jelentős része kenyérhéjként kapcsolódik az anyaországhoz, óriási jelentősége van a határok átjárhatóságának, és a schengeni zónának, amely az 1920-ban megszakadt régiós együttműködés részleges helyreállítására is alkalmas – végre összenőhet, ami összetartozik

Haladó jogszabályok valósulhatnak meg az uniós jog által

Az ország mindennapjait jelentős mértékben meghatározó jogszabályok tartalmának közel 80%-át az Unió joga hatozza meg. Gyermekjátékok biztonsága, ivóvízvédelem, Roma stratégia, európai egészségügyi kártya, vízminőség, környezetvédelmi előírások, szociális biztonsági és nyugdíjrendszerek koordinációja stb. Mind-mind olyan előírások, amelyeket az egyes országok egyedül nem értek volna el, és amely jelentős, a mindennapjainkat pozitív irányba befolyásoló, pozitív előrelépésnek értékelhető. Ez rendkívül fontos

Munkahelyteremtés

Az unió számos munkahelyért felelős. Az Uniós intézményeknél dolgozó magyarokon kívül (ideértve az Európai Parlamenti képviselőket), akik révén jelentős tőke áramlik az országba, és akik nyitottá teszik az országot, és kívülről segítik, számos indirekt munkahely is az Uniónak köszönhető: számos beruházás pont a harmonizált uniós jognak köszönhető, Budapest székhelyként szolgál az Európai Fejlesztési ügynökségnek, valamint számos nem kormányzati szervnek.

Béke

Nem folytatom a további felsorolást, de egyet mindenképp meg kell említeni, ez pedig az Európai béke. Magyarország számos háborút szenvedett el, és egyedüliként határközelből figyelte a közelmúlt balkáni polgárháborúit. Magyarország stabilizáló tényező a balkánon és a béke fennmaradásában, mi több, a balkán európai integrációjában érdekelt (amelynek első lépése Szlovénia második lépése Románia és Bulgária volt, harmadik lépése pedig Horvátország csatlakozása lesz, amely nem mellékesen a magyar EU elnökség alatt dőlt el 2011. június 30-án).

A fentiek alapján magabiztosan kijelenthetjük, hogy Magyarország helye Európában és az EU-ban van.

Érdemes-e Nagy-Britannia és Csehország mintájára újragondolni a magyar EU tagságot, és küzdelmet indítani szuverenitásunk (amelyet részben átruháztunk Brüsszelbe, és magyar képviselők, tagok delegálása mellett a többi tagállammal közösen gyakorlunk)?

Határozott nem a válasz

Ellentétben áll-e a magyar EU tagság és Európai elkötelezettség az ún. „Keleti nyitással”?

Erre is nemleges felé hajló a válaszunk. Egy erős, demokratikus, növekedő, EU tag Magyarország értékes partnere lehet a jelentős befolyással és erőforrásokkal rendelkező keleti államoknak. Amennyiben a magyarok ügyesen politizálnak, az ázsiai származás tagadhatatlan ténye előny, és összekötő kapocs lehet kelet és nyugat között – hisz a magyarok mindig is ebben a szerepben találták magukat akarva akaratlan.

Tehát a keleti út önmagában nem ab-ovo rossz irány, amennyiben az határozott európai integrációval társul – sőt, paradox módon a két irány még erősítheti is egymást.

a bejegyzés rövidített elérhetősége ► http://bit.ly/12xWgUG

3. Gondolatok a magyarországi cigányság helyzetéről és a cigánykérdés mihamarabbi megoldásának szükségességéről

roma zászlóNe legyenek kétségeink afelől, hogy a cigánykérdés ma Magyarország vitán felül állóan legsúlyosabb társadalmi problémája.

Ezt objektíven igazolják a tények:

–         a cigányság ma Magyarország legnagyobb etnikai kisebbsége, ahol a hivatalos adatok alulreprezentáltak, és egyes becslések szerint az anyaországi lakosság mintegy 5%-át adják (kb. 500.000 lélek)

–          a cigányság szociális helyzete messze átlag alatti, indokolatlanul sokan élnek szegénységben, vagy mélyszegénységben, rendkívül hátrányos szociális helyzetben, amelyek lényegében és objektíven nagymértékben elzárják a társadalmi felemelkedés kapuit előlük

–          a társadalmat mindkét oldalról indulatok feszítik: igazolja ezt egyrészről az újabban meg-megújuló kivándorlási hullám a cigány társadalom részéről („zámolyi romák”), vagy a közelmúlt szegregációs iskolákra irányuló (EU-s és emberi jogokat sértő, valamint alkotmányellenes) kezdeményezése

–          eluralkodott a félelem mindkét oldalon: az ország számos pontján, ahol jelentős a cigány bűnelkövetők aránya, a nem-cigány magyar többségi lakosság él félelemben. Ennek ellenkezője is igaz, ahol önjelölt „igazságosztónak” titulált egyenruhás félkatonai alakulatok jelentek meg „rendet teremteni” (Gyöngyöspata), ott a cigány magyar társadalom tagjai élnek félelemben

–          a cigányság társadalmi számarányához képest indokolatlanul felülreprezentált a bűnügyi statisztikákban: mind a bűnelkövetők, mind a büntetésvégrehajtási intézmények lakói között (Olaszliszka)

–          nem túlzás azt állítani, hogy a helyzet robbanásig feszült. Ennek talán legszörnyűbb példája a kiválasztott roma családok ellen aljas indokból, fegyveresen, gyáva módon elkövetett brutális gyilkosságok, amelyek Fliegauf Bence Csak a szél című, többszörösen díjazott, megrázó filmét is inspirálták

Mi a magyar politika felelőssége a cigánykérdés elfajulásában?

Röviden és tömören annyi, hogy a politikai elit a mai napig adós maradt nemcsak ciklusokon átívelő megoldás felmutatásával, de még a kérdés társadalmi súlyosságának puszta felismerésével is.

Ez nemcsak az ország lakosságának mindennapi életére hat ki nap, mint nap, hanem kézzelfogható politikai „eredményt” is hozott. Egy radikális politikai erő, amely sok szempontból szalonképtelen, és teljesen abszurd módon a legrosszabb magyar antiszemita hagyományokat élesztgeti, a ’cigánybűnözés’ hamis és félrevezető szlogenjére építve ijesztő mértékben megerősödött, különösen a fiatalok körében, és indulatok keltésével a legutóbbi országos választásokon több mint 20%-os támogatottságot szerzett, ami rendkívül elgondolkodtató.

Ez egy politikai válságtünet, amely az egyéb társadalmi válságjelekkel együtt csak magának a tényleges problémának, a magyarországi cigányság kiszolgáltatott helyzetének a megoldása által rendezhető. Minden más – tetszik, nem tetszik – csak tüneti válasz.

Miért zsákutca a rasszizmus?

Azért mert sztereotípiák felhasználásával indulati, és helytelen választ ad egy létező problémára. Intelligens ember nem gondolhatja komolyan, hogy pusztán a bőrszín a meghatározó. Visszautalva az e blog bevezetőjében írottakra: a sérelmek, fent felsorolt példák szajkózása, és indulati kezelése egy jottányit se visz közelebb bennünket a megoldáshoz (’sérelmi politizálás’). Nem ’cigánybűnözés’ van, hanem egy mélységesen hátrányos helyzetben élő népcsoport, akik közül – egyebek mellett – nagyobb arányban kerülnek ki bűnelkövetők.

Ha nem a bőrszín, akkor mi a cigánykérdés igazi oka?

Az, hogy cigányság meghatározó többsége hátrányos helyzetben, alacsony komfortfokozatú lakáskörülmények között, szegregáltan, sokkal rosszabb egészségügyi körülmények között, életévekben mérhető alacsonyabb élettartamra vonatkozó kilátásokkal,  alacsony jövedelmi és iskolázottsági feltételek mellett, jelentős munkanélküliségben él úgy, hogy nem egy esetben a többségi nem-cigány magyar társadalom részéről hátrányos sztereotípiák áldozata.

A fenti körülmények pusztán egyike is elegendő lenne ahhoz, hogy az ember életét hátrányosan befolyásolja. A cigányság helyzete annyiban tér el a többségi nem-cigány magyar társadalom periférián élő tagjaitól, hogy a cigányságot a fenti körülmények közül több (adott esetben az összes!), egyidejűleg sújtja.

Márpedig a halmozottan hátrányos helyzet objektív és igazságtalan.

Objektív annyiban, hogy számos esetben lényegében pusztán az a tény dönti el, hogy egy gyermekből sikeres üzletember, vagy alkalmi munkákból élő munkanélküli lesz, hogy egy jómódú középosztálybeli, vagy egy halmozottan hátrányos családba születik. A szegénység nem ismer bőrszínt, de tény, hogy sokkal nagyobb arányban sújtja a cigány magyarokat, mint a nem-cigány magyarokat.

Igazságtalan annyiban, hogy ez a helyzet elfogadhatatlan. Egyrészről indokolatlanul méltánytalan helyzetbe hozza a hátrányos helyzetbe született gyermeket is, legyen bármennyire is tehetséges, másrészről mindez megváltoztatható. Megfelelő politikai döntésekkel, beavatkozással, az iskolázatlanság, munkanélküliség felszámolásával mérsékelhetők a hátrányos körülmények, amelyek pozitívan érintenek mindenkit bőrszín nélkül.

Mivel azonban a cigányok felülreprezentáltak e téren, a tudatos és okos politikának igenis kezelni kell a cigányság eltérő helyzetét, és olyan „cigányspecifikus” politikai választ kell adnia, amely figyelembe veszi a népcsoport különleges társadalmi helyzetét.

Nem kevesebb, ez a magyar politika feladata ma.

Hogyan kell kezelni a magyarországi cigánykérdést?

Hasonlóan az egészségügy és az oktatás helyzetéhez, a cigánykérdés is évtizedek felelőtlensége és hanyagsága miatt mérgesedett el, és igényel ma nemcsak azonnali beavatkozást a társadalmi robbanás elkerüléséhez, hanem erőforrások mellett rendkívül tudatos és következetes politikát, hosszú távú gondolkodást.

A sérelmek listázása helyett teljesen más megközelítés szükséges: a statisztikai adatok és az objektív tények fényében el kell fogadni, hogy a cigánykérdés egy létező, rendkívül súlyos társadalmi probléma, ami megoldást igényel.

Ne legyenek illúzióink: a probléma nem fog megoldódni magától. Nem lehet „megspórolni” a társadalmi és politikai konszenzust, és a hathatós politikai válaszokat-e kérdésben.

Legyenek a „sérelmek”, a múltban elkövetett bűnök pusztán érvek és indokok a helyzet megoldására.

A cigányság helyzetére vonatkozó tanulmányokra, adatokra van szükség, mert ezek alapján lehet meghozni a szükséges politikai lépéseket.

A cigánykérdés nem csak magyar, hanem európai probléma

Köztudott, hogy különböző mértékben, de számos európai országban élnek romák. (Magyarország azon európai államok közé tartozik, ahol jelentős a társadalmi arányuk). Ezért elképzelhetetlen a kérdés megoldása európai kitekintés nélkül.

Nem szabad elhallgatni: a 2011. első félévi magyar EU elnökség méltán büszkeségre okot adó lépését: az Európai Roma Stratégia elfogadását, amely valamennyi tagállamot arra kötelezi, hogy bemutassa a cigányág helyzetének rendezése érdekében tett lépéseket. Ez üdvözlendő lépés, de messze nem elegendő, ezzel a probléma nincs megoldva. Persze ne legyünk igazságtalanok: a tudomány képviselő, a kutatók és legfőképpen a civil társadalom aktív részvétele nélkül – éspedig cigány és nem-cigány oldalról egyaránt – a helyzet megnyugtató rendezése nem elképzelhető. Fontos kiemelni, hogy rendelkezésre állnak jelentős EU-s források is e téren is.

A történelem is pozitív cselekvésre kötelezi Magyarországot

Magyarország több szempontból is adós a cigányság felé. A mindenkori magyar állam mindig is befogadó volt más népek felé (gondoljuk csak a 8. magyar törzs, a kabarok csatlakozására még a vándorlás korában, vagy az „Egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” szent istváni intelemre. A cigányság évszázadok óta velünk élő népcsoport, és hosszú a listája azoknak a kiváló nagyságoknak, zenészeknek, művészeknek, akik cigány származásúként váltak híressé és elismertté Magyarországon.

A soknemzetiségű Magyarország legsúlyosabb problémája a nemzetiségi kérdés volt. Amikor felbomlott a történelmi Magyarország, akkor az utódállamokba nemcsak nem-magyar, hanem számos magyar lakos is került, köztudomásúan az elszakított országrészekkel együtt.

Nem felejthetjük el a trianoni traumát követő holokausztot sem megemlíteni: a magyar állam méltatlanul járt el a cigánysággal szemben a második világháború idején, amikor a holokauszt a magyar cigányságot is sújtotta. Ez szomorú tény.

A magyarországi németek megint csak szomorú kitelepítését követően a cigányság az egyetlen, az ország lakosságához képest jelentős arányban megmaradt kisebbsége az országnak, amelyért minden magyar felelősséggel tartozik, legyen az cigány vagy nem-cigány.

Történelmi kötelessége az országnak megőrizni az utolsó, megmaradt etnikai kisebbségét, és emberhez méltó életet biztosítani nekik.

Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/100KQeo

Zoli Domb - hosszú

————————————————————————————————-
►nyitott közéleti viták a Pro Patria  LinkedIn csoportban
————————————————————————————————-