Brüsszeli tudósítások 1: Az Európai Parlament jelentőségéről és a magyar jelölőszervezetekről

Európa, és benne Magyarország Európai Parlamenti választások elé néz. Megoszlanak a vélemények e választás tétjéről és jelentőségéről, és beszédes az a tény, hogy sok helyen – így hazánkban is – sokkal inkább belpolitikai kérdések dominálják ilyenkor a közbeszédet az európai témák helyett. Brüsszelbe szakadt hazánkfiaként ezért fontosnak tartom megvilágítani az Európai Parlament jelentőségét, amely segíthet eligazodni az öntudatos magyar európai választópolgároknak az uniós döntéshozatal dzsungelében. Ezt követően a magyar jelölőszervezetek listái / EP képviselőjelöltjei / programjai olvashatóak a bejegyzés végén.

 A 3 “nagy” intézmény: az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament

Az EU intézményi döntéshozatalát az említett 3 “nagy” intézmény határozza meg. Az Európai Bizottság az Európai Unió kvázi kormánya ugyanakkor nemzetekfölötti, független szerv, amelynek feladata az uniós szintű, közös érdekek részrehajlás nélküli képviselete. Az élén a valamennyi tagállam által delegált biztosokból álló biztosok kollégiuma áll, amelynek munkáját egy rendkívül kiterjedt közigazgatási struktúra készíti elő, amely mérete “bürokratikusnak” tűnhet, de ha közelebbről megnézzük, hogy 28 EU tagállamra vonatkozó EU-s jogalkotásért felel, akkor felettébb kicsinek és takarékosnak tűnhet. Az Európai Bizottság politikai “feje” az elnök, ez idő szerint 2014-ben José Manuel Barroso.

A Tanács a “legkisebb” és voltaképp nem is európai, hanem kormányközi intézmény, amely lényegében fórumot ad a 28 tagállami kormányzati képviselőnek álláspontjuk egyeztetésére. Legmagasabb szinten a miniszterek, legalacsonyabb szinten kormányzati szakértők képviselik az országokat. A Tanács politikai szerv, döntéseit konszenzussal hozza – ritkán kerül sor szavazásra, ezért a tipikus európai kompromisszumok születésének bölcsöje. Ahol 28 államnak kell egyetértenie, ott nincsenek komoly érdekeket sértő reformok, de igazi vesztesek sem. A Tanács elnöksége messze nem olyan politikai súlyú, mint a bizottság elnöksége, és szerepe a kompromisszumok kidolgozására korlátozódik. A Tanácsot 6 havonkénti rotációs rendszerben egy-egy tagállam vezeti (Magyarország 2011 január és június között volt a Tanács soros elnöke, ez idő szerint Görögország.)

(A Tanácstól meg kell különböztetni az Európai Tanácsot, amely a 28 állam és kormányfő együtteséből áll, amely stratégiai döntéseket hoz – pl. az EU költségvetéséről – és amely levezető elnökének szerepe a Tanács elnökségéhez hasonlóan a komomisszumkeresés. Az Európa Tanács pedig az EU jogi keretén kívül található, emberi jogi nemzetközi szerv, amelynek székhelye Strasbourg.)

 

Az Európai Parlament a legfontosabb EU-s döntéshozó intézmény abban az értelemben, hogy ez az egyetlen intézmény, amely az Európai választópolgárok által titkos és közvetlen választással választott képviselőkből áll. Bár döntéskezdeményezési monopóliuma kizárólag az Európai Bizottságnak van, mára már komoly, az európai lakosokat érintő, érdemi döntés a mindennapi EU-s jogalkotás során majdhogynem elképzelhetetlen az Európai Parlament valamilyen szintű bevonása – többnyire együttdöntési eljárás – nélkül. Az Európai Parlament egyrészről biztosítja a ‘demokratikus deficittel’ küszködő többi EU-s intézmény demokratikus kontrollját, másrészről maga is politikai szempontból jelezheti, mely témák tekintetében tartaná fontosnak európai jogszabály születését.

Az Európai Parlament fogadhat petíciókat, meghallgatja az Európai Biztosokat szakbizottsági szinten (amely során kérdéseket tehet fel nekik), majd szavaz a Bizottságról, mint testületről. Az Európai Parlamentnek döntő szava van az európai uniós költségvetés elfogadásakor is, ahogyan azt a közelmúltban láthattuk. A képviselőknek joga van továbbá szóbeli és írásbeli kérdéseket intézni a Bizottsághoz, amelyre a Bizottság köteles válaszolni.

A lisszaboni szerződés megerősítette az Európai Parlament döntéshozatali jogosultságát, és 2009. december 1-től a Tanáccsal egyenjogú jogalkotó intézménnyé vált sok tekintetben. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság által kezdenyezett jogszabály csak akkor válhat kötelező erejűvé, ha mind a Tanács (a tagállamok), mind a parlament jóváhagyja. Ez a gyakorlatban végtelennek tűnő tárgyalásokat, politikai kompromisszumokat jelent, amely alapján a tagállamok és az európai parlamenti képviselők lényegében “átírják” a bizottsági jogszabálytervezeteket. A gyakorlatban kis túlzással az mondhatnók, hogy a Bizottság sok esetben nem ismer rá a eredetileg benyújtott javaslatra – jóllehet annak váza, és struktúrája többé-kevésbé állandó.

Az Európai Parlament jelentősége abban áll, hogy míg a tagállamok nagyrészt a kormányközi diplomácia szabályai szerint, zárt ajtók mögött tárgyalnak, addig a Parlament működése nyilvános, átláthatóbb, a civilek és polgárok számára nyomon követhető, és elszámoltatható.

További információ az Európai Parlamentről – magyarul is – elérhető az intézmény honlapján itt.

Az Európai Bizottság elnökségéről és az elnökjelölti vitáról

Már a hazai médiumok ingerküszöbét is elérte a várható bizottsági elnökjelöltek közötti vita. Erről azt kell tudni, hogy az Európai Parlament különböző képciselői politikai csoportokból áll amelyekből ez idő szerint 6 létezik:

(További részletek AZ EP honlapján)

Fontos azt is kiemelni, hogy a politikai hovatagozódás azt is jelenti, hogy a tagállami képviselők nem a tagállamokat, hanem azok lakosságát képviselik (a kőkemény tagállami érdekeket a kormányzati szakértők által képviselt Tanács képviseli).

Az Európai Parlamenti választásokat követően a szerződés rendelkezései szerint az Európai Tanács (az állam és kormányfők) választja meg az Európai Bizottság elnökét. Valamennyi tagállam jelöl 1-1 biztosjelöltet, és a bizottsági elnökjelölt “osztja ki” a “tárcákat” (felelősségi területeket) a biztosjelöltek között.

Nincs jogilak kötelező erejű előírás, hogy az állam- és kormányfők kötelesek a legtöbb szavazatot szerzett politikai csoport vezetőjét kineveni, jóllehet a demokrácia elve ezt kívánná. Ezért van jelentősége a választások kimenetelének: a legnagyobb frakcióval rendelkező politikai csoport okkal várja el majd a jelöltje kinevezését az Európai Bizottság élére.

A helyzetet bonyolítha ugyan, hogy némely csoport (európai konzervatívok és az euroszkeptikusok) nem állítottak jelöltet, a szélsőbaloldali elnökjelölt pedig nem vett részt a vitában, így a vitából nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Az megintcsak más kérdés, hogy reális esélye mindössze a két “nagy’nak, a néppárti Juncker-nek és a szocialista Schulz-nak van.

presidential debate euronews

(Fénykép forrása: index.hu)

Hasznos linkek, tanácsok

Érdeklődő európai polgárok haszonnal nézegethetik a Nemzeti Választási Iroda közérthető, egyszerű adatait, amely tartalmazza valamennyi jelölőszervezetet, a sikeres jelöltállítók közül pedig a jelöltek listáját ► EP választások 2014

Tovább információ a magyarországi, illetve határon túli magyar jelölőszervezetekről, Európai választási programról, jelöltekről (attól függően, hogy mely jelölőszervezet mit tett közzé a hivatalos honlapján):

Határon túli magyar szervezetek

Románia

Szlovákia

a bejegyzés rövidített linkje ►http://ow.ly/wHE4R
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Hét tanulság a 2014-es magyar választásokról

Miként értékelhetjük a 2014-es magyar országgyűlési választások eredményét? Vajon a választás demokrácia diadala, és az elmúlt négy év kritikátlan legitimációja lett volna? Avagy egy autoriter, és torzított választási rendszer által bebetonozott „centrális erőtér” megvalósulása? Nyilvánvalóan egyik sem. Civilként nem törekedhetünk másra, minthogy a napi politikai érdekeken felülemelkedve a választást, mint közéleti jelentőségű kérdést értékeljük, és civil nézőponttól fogalmazzuk meg a következő 7 tanulságot.

1. A választás nem közügy, hanem szigorúan magánügy. Talán meglepő kijelentés elsőre, de szükséges leszögezni: a demokrácia működésének alapsejtje a választóurna magányában gyakorolt szavazójog. Ez – minden látszat ellenére – nem közügy, hanem magánügy. A választás jog, és nem kötelesség – a kommunista diktatúra bukása óta nem kötelező a választás Magyarországon, és a jog gyakorlása, annak mértéke fokmérője a közéleti állapotoknak. A választás szabadsága magában foglalja akár az érvényes, akár az érvénytelen szavazás lehetőségét. Végül pedig mind az egyéni képviselői, mind a listás szavazás mozgatórugójának ezer, meg egy oka lehet, személyi szimpátián át a szavazatok megosztásán át a „kisebbik rossz” választásán keresztül a vicc/kamupárt támogatásáig. Éppen ezért titkos a választás, mert leegyszerűsít egy komplex politikai meggyőződést, és nem ad pontos képet a választópolgár értékítéletéről.

2. Az emberek hátat fordítottak a képviseleti demokráciának. – Míg a 2010-es vélasztást sokan „előre lefutottnak” tekintették, a 2014-es részvételi arány kb. 61,24%-os arányával  a 2010-es adattól is elmarad. Ez kevesebb, mint a választópolgárok kétharmada. Szögezzük le mindjárt az elején: ez a legkevésbé sem érinti a választások legalitását, az eredmény közjogi kötelező erejét. Szó sincs erről. Van azonban ennek társadalmi, szimbolikus jelentősége, üzenete, amely túlmutat a jog világán, és amelyet nem lehet félvállról venni. Ez elgondolkodtató és aggasztó jelenség. Ez csökkenti a mindenkori választás, és a képviselők demokratikus legitimációját és a lakosság apátiáját, „passzív rezisztenciáját” jelzi, amely mind kormánynak, mind az ellenzéknek elgondolkodtató jelenség.

3. A választás az aktív szavazópolgárok akaratát többé-kevésbé tükrözi. Lehet érvelni a hazai médiaviszonyokkal, a választási rendszer „torz” jellegével, de a választói akaratot ez érdemben nem módosítja. Nincs olyan választási rendszer amelyben a leadott szavazatok ne a kormányoldal fölényes győzelmét, az ellenség megsemmisítő vereségét, és a szélsőséges erők megerősödését eredményezte volna. Üdvözlendő azonban az a jelenség, hogy nem kezdődött polémia „választási csalásokról” és mind az ellenzék, mind a szélsőségesek tudomásul vették az eredményt, ami a közéleti fejlődés alapfeltétele

4. Hanyatlik a választási kultúra: a megtermékenyítő viták és a konkrét választási programok fájdalmasan hiányoztak. A politikát győzelemre játsszák. Ne legyenek kételyeink: voltak érvek amellett, és a politikai racionalitás és a győzelem igénye indokolta a viták és a programok ütköztetésének elmaradását az egyik oldalon, a komoly szakmai és kormányképes „árnyékkormány” és komolyan vehető ellenzéki programok hiányát a másik oldalon. Vajon a politikai kultúra fontosabb a győzelemnél? A politikus számára talán igen, de az államférfi / államnő és az öntudatos civil számára semmiképpen sem. Joggal kérjük számon ennek az elmaradását: olyan országban szeretnénk élni, ahol a politikus elszámoltatható, éspedig a szabad sajtó és a program alapján. Nem helyes tendencia, hogy a politikusok biankó csekket kérnek a kormányzásra.

5. A nemi kiegyensúlyozottság teljes hiánya . Okkal érte kritika a magyar parlamentet a „macsóizmus” miatt  Nem tükrözi a nők társadalomban betöltött szerepét, hogy a 200 képviselő közül mindössze 19 nő lesz a parlamentben  Ez sokkoló és riasztó adat: mindössze 9,5%. Ennyit érnének a magyar nők? Mennél több nő ül a parlamentben annál kiegyensúlyozottabb döntések születnek. Gondoljunk csak a házasság, örökbefogadás, élettársi bántalmazás, női kvóták alkalmazása, a szülés és gyermektartás szabályaira, hogy csak néhányat említsünk azok közül a nőket is érintő kérdésekről, amelyekről róluk, nélkülük születik majd döntés.

6. A magyar és magyar választópolgárok közötti hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Azon politikai félelmek, miszerint a magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön lakó állampolgárok tömegesen az ellenzékre fognak szavazni, alaptalannak bizonyultak. A külföldi urnák hazaszállítását, és a “billegő” egyéni választókerületbe való bekeverésüket követően a billegő körzetek nem fordultak meg, tehát a külföldi szavazatok a hazai szavazati arányt tükrözték. Ennélfogva nincs politikai ok azon megkülönböztetés fenntartásának, amely szerint a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár szavazhat levélben, míg a magyarországi lakóhellyel rendelkező nem. Az igazságtalan, súlyosan méltánytalan, a választójog gyakorlása ellen hat, és megosztja a magyarokat – tehát orvosolni illendő.

7. A magyar választók döntöttek – vége a vitának? II. József óta a Bach korszakon át az Őszödi beszéddel bezárólag arra tanít a magyar történelem, hogy az országban nem működik a reformdiktatúra: hiába képvisel valaki progresszív értékeket, ha az nem találkozik a választók akaratával, az nem valósítható meg egy demokráciában. Ezért nem tartjuk demokratikus megoldásnak például sem az IMF („Trojka”) által az országokra erőltetett reformprogramokat, sem az ún. szakértői kormányt, mert hiányzik a demokratikus legitimáció. A progresszív gondolkodóknak mélyet kell lélegezniük, két lépést kell hátrálniuk, és el kell kezdeniük érvelni és megmagyarázni döntéseik érveit a magyar választóknak, mert csak általuk valósítható meg bármely progresszív politika a jövőben.

  • „Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” Kossuth Lajos
a bejegyzés rövidített linkje ►http://bit.ly/1qL91JG
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Szerény javaslat a magyar civil társadalom 12 pontjára

Választási kampány kellős közepében tűzzel játszik az, aki szót emel a közért. Közelgő nemzeti ünnepünk azonban szinte kötelez arra, hogy öntudatos civilként felemeljük a szavunkat a ‘már semmi sem szent’ szemlélet ellen: aggódva tapasztaljuk, hogy külön hordók körül csoportosulva külön-külön néptribünök hirdetik, hogy ki-ki miért tekinti magának március 15-ét. Tévedés. Március idusa senkié. A nemzeti ünnep nem lehet ‘jó ürügy’ pártpolitikai kampánybeszédre. Március 15-e mindenkié.

12 pont.jpg

Javaslatként hát a márciusi ifjak szellemében 12 közéleti pontot fogalmaztunk meg, és szerény javaslatunk a magyar közélet szereplői felé irányul. Az eredeti 12 pont is mindenkié, nem lehet kisajátítani. Bízunk hát benne, hogy e civil 12 pontot jószívvel a magáénak érzi majd minden magyar olvasó.  Fontolják meg, és ha a ködös, izgalmas kampámyidőszak elmúlik, fontolja meg a majdani felelős kormány és annak felelős ellenzéke, hogy milyen lépések útján valósíthatóak meg. Akár egy pont teljesülése is nagy siker – de mi valamennyi teljesülését nyomon követjük majd és elvárjuk.

Mit kíván a magyar civil társadalom?

1. Kívánjuk a közmédiumok szabadságát, censura eltörlését. A köztelevízió, rádió, és hírügynökség szakmai működésének helyreállítása. A mindenkori politikai hírszerkesztés megszüntetése. Kiegyensúlyozott, független és pártatlan hírszolgáltatás, a mindenkori hatalom és ellenzék elszámoltathatóságának alapfeltételeként.

2. Roma integrációt. A rendelkezésre álló nemzetközi és hazai források közvetlen biztosítását a Roma lakosság és civil szervezetek számára. A magyar társadalom legnagyobb, jelentős részben mélyszegénységben élő kisebbségének felzárkóztatását célzó programok indítását. A szegregáció minden formájának megszüntetése, az egyenlő bánásmód garantálása.

3. Együttműködést a Kárpát-medencében. Határmenti régiós együttműködések kialakítását. Közös történelemoktatást. Testvérvárosi és testvériskolai kapcsolatok kialakítását. Kölcsönös nyelvtanulást. Egyszóval: Trianon feldolgozását és meghaladását a XXI. századi Európában.

4. Törvény előtti egyenlőséget jogállami tekintetben. A jog uralmának biztosítása, a visszamenőleges hatályú törvényalkotás jogállami feltételeinek betartása. Átlátható és kiszámítható, minőségi jogalkotást, érdekegyeztetéssel és a civil szervezetek véleményének érdemi figyelembe vétele mellett. Garanciát a népszavazás gyakorlati alkalmazhatóságára, és a Nemzeti konzultációk érdemivé tételére.

5. Nemzeti Alkotmányt. Közmegegyezésen alapuló alkotmány elfogadását a jelenlegi alkotmány módosításával. Társadalmi vitát és nyílt, befogadó alkotmányozó folyamatot a társadalmi és civil szervezetekkel, valamint politikai pártok részvételével konszenzusos alapon.

6. Visegrádi integrációt. Megerősített együttműködést az EU-ban a visegrádi országok között: közös képviseletek, közös véderő, a közös gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, érdemi álláspont-egyeztetést és együttes érdekérvényesítést európai és nemzetközi fórumokon – szakértői és döntéshozó szinten egyaránt.

 

7. Az uram-bátyám viszonyok megszüntetését. A közbeszerzések tisztaságának garantálása. A választási finanszírozás átláthatóvá tétele. A pályázati rendszer helyreállítása, az egyoldalú döntések megszüntetése. Független, fenntartható közfinanszírozást a magyar civil szervezetek számára. Az egészségügyet mérgező korrupció, a hálapénz felszámolása.

 

8. Egészségi, Oktatási, Kulturális, Szociális és Környezetvédelmi jogok biztosítása. Preventív népegészségügyi politikát és az egészségügyi rendszer reformját. Független és versenyképes oktatást iskolától egyetemig, az európai és nemzetközi tanulmányutak támogatását. Magyarországot ma ismét a kultúra emelheti föl, és teheti ismét naggyá. A válság áldozatait segítő jóléti állam helyreállítását, a hajléktalanüldözés megszüntetését. Fenntartható erőforrások bevezetését közintézményekben, és magánházakban állami és EU-s támogatással. Megfelelő erőforrások biztosítása a mindenkori költségvetésben e kulcságazatoknak.

 

9. Nemzeti Véderőt. A magyar véderő önbecsülésének helyreállítását, XXI. századi ütőképes, a NATO követelményeknek megfelelő, jól képzett és korszerűen felfegyverzett magyar alakulatok kiképzését.

10. Decentralizációt. A főváros központúság mérséklését, döntéshozó, adminisztratív, és gazdasági központok, intézmények kitelepítését vidéki városokba. Egységes autópálya és vasúthálózati összeköttetést a főváros és vidéki központok, és ez utóbbiak között.

 

11. A politikai eljárások gyakorlatának felszámolását. A politikai jellegű eljárások felfüggesztése. A politikai küzdelem alapja programok, és szakmai érvek legyenek, ne gyűlöletkampányok, lejáratások, vádemelések, perek és karaktergyilkosságok. A politika korlátozódjon a közéletre, hagyja érintetlenül a magánéletet.

 

12. Autonómia. A határon túl élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak elismerése. Területi autonómia a tömbmagyarságnak. Kulturális, oktatási autonómia a szórványmagyarságban élőknek, a Kárpát-medencén kívül és belül. Az írott, beszélt és elektronikus anyanyelvhasználat jog garantálása az egyes településeken számarányos korlátozás nélkül.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1fUP3UJ

A gyűlöletkampányról

Magyarország nemzeti és európai választási kampányok kellős közepében van. Az elmúlt évek fejleményei közepette e kampányidőszakok sajátos magyar rákfenéjévé vált a gyűlöletkampány, a lejáratókampány, divatosabb nevén „karaktergyilkosság”. Ezek a magyar közélet rákfenéi, és mérgezik a konstruktív viták légkörét, ami politikusok közötti óhatatlan személyeskedésbe csap át. Szükséges velejárója-e a gyűlölködés a magyar közéletnek? Miként lehet túllépni-e helyzeten?

Áttekintés a magyarországi választásokról

Magyarország nem rendelkezik évszázados demokratikus tradíciókkal, mint a legrégebbi működő demokráciák, Anglia (XVII. sz), Egyesült Államok (Függetlenségi Nyilatkozat), Franciaország (1789 – a nagy francia forradalom). De mindjárt az elején ne keseredjünk el: a mai Európa sok tekintetben mintaadó, de minenképp stabil demokráciája az a Németország, amely 1945 előtt militarista és autoriter jegyekkel „büszkélkedhetett” és a második világháború kirobbantásáért felelős nácizmus táptalaja volt – mindezek ellenére alig 70 év alatt mintaadó, stabil demokráciává fejlődtek.

A magyar pártpolitikai hagyomány a Konzervatív párt (1847) megalakulásával kezdődött, (amelyet követett a reformkori ellenzék párttá szerveződése) és a szabad választási rendszer az 1848. évi áprilisi törvényekkel bontott zászlót. A demokratikus tapogatózás jellemzője a rendkívül szűk (de korabeli európai összehasonlításban haladó) választójog, a nemesi elit dominanciája, amely az ország akkori lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségi választóktól való félelemmel is magyarázható.

A szociáldemokrata és munkásmozgalmak az I. világháború hajnalára kiérlelték az általános, egyenlő, titkos választójog követelését, amelyet jellemző módon Tisza István „vak ugrásnak a semmibe” minősített. Talán a titkos választáson elszenvedett egyéni mandátumot illető választási vereség, talán a korabeli magyar lakosság iskolázottsága motiválta Bethlen Istvánt az antidemokratikus nyílt választás bevezetésére („A magyar embertől idegen a titkolózás. A magyar ember nyíltan választ” miközben a választási helyiség előtt „cicáztak a csendőrtollak”). Az 1938-as, első titkos választás pedig – sajnálatos módon – a nyilasok előretörését eredményezte.

A berendezkedő kommunista rezsim a kollektivizmus mellett a demokrácia eszményét is megcsúfolva kötelezővé tette a választást az egyetlen állampárti jelöltre, ami groteszk és megalázó helyzetet eredményezett, és máig ható érvénnyel megmérgezte generációk közösségről alkotott véleményét. A szigoron az 1985-ben bevezetett kettős jelöltállítás, majd a tárgyalásos rendszerváltás enyhített, hogy 1990-től kezdve valóban független és demokratikus választásokra kerüljön sor. E téren Magyarország jelesre vizsgázott: nem férhet kétség az elmúlt 24 évben gyűjtött demokratikus tapasztalatok értékéhez, amely jogos büszkeséggel tölthet el minden magyar választópolgárt.

A gyűlöletkampányról

Mégis, a relatív alacsony választási részvétel – amely figyelmeztető módon a magyar polgárok politikától való elfordulását jelzi – a gyűlöletkampány vált a magyar közéletet mérgező tényezők egyikévé. de mit is rejt ez a hangzatos szó? Nos, semmi egyebet, mint az ügyalapú politizálás helyett a személyalapút, és a saját program helyett a politikai ellenfél hitelének lerombolását.

Machiavelli lesújtó véleménnyel volt a politika és az etika viszonyáról. Álláspontja szerint a politikában az etikai normák korlátozottan érvényesülnek. A háborút a politika folytatásának találta más eszközökkel. Ez pedig rendkívül veszélyes opportunista tendenciákat szabadított fel máig ható érvénnyel: a politika legfontosabb „csatatere” a választási küzdelem, ahol a választási győzelem a tét, amelynek fontossága miatt a versengő pártok adott esetben majdhogynem minden eszközt igyekeznek bevetni a másik ellehetetlenítése érdekében.

Válságtünetek: személyeskedés, karaktergyilkosság, személyiségalapú politika

Szemléltetés céljából három, köztereken látható plakátot választottunk ki (MSZP, Fidesz-KDNP, Liberálisok), amelyek – megítélésünk szerint – jól szemléltetik a fent megfogalmazott, aggasztó tendenciát. A kampányok mindegyike kizárólag negatív üzeneteket tartalmaz, kizárólag a másik lejáratására irányul, amely persze indirekt módon a saját politikai tőke reklámozását is célozza.

Ugyanakkor nem nehéz ellenpéldát találni pozitív üzenetekre sem – politikai értékítélet nélkül álljon itt példának három pozitív plakát

A gyúlöletkampány nem hatékony. Az elmúlt évek választási eredményei és részvételi hajlandósága azt támasztják alá, hogy a gyűlöletkampány nem „csodafegyver” nem bizonyított, hogy képes választási sikert eredményezni, mi több, annyiban káros és antidemokratikus, hogy kimutatható hatása inkább a választási hajlandóság csökkenésében van, ami veszélyként végső soron az emberek demokráciától és választásoktól való elfordulását eredményezi.

Hihetetlen, de így igaz: a mai magyar közéletben politikusok legfontosabb üzenetei sokszor kimerülnek a másik fél tagadásában, személyeskedéstől sem mentes „lejáratásában”. Sokan hivatkoznak az öszödi beszédre, szerintem tévesen. Karaktergyilkosságról ugyanis akkor beszélhetünk, ha valamely politikus ellen valótlan, alaptalan lejárató kampány épül – a valós csalások kiderítése ugyanis ezzel ellentétesen a független újságírás legfontosabb feladat. Ezért nem karaktergyilkosság az öszödi beszéd, mert az egy önleleplező, és máig feldolgozatlan hitelvesztés, nem az Schmitt Pál plágiumügye, de annak tekinthető az ügyészség alaptalan vádemelése (Sukoró-ügy) igazságszolgáltatás bevetése (felmentéssel záruló vádemelések), vagy politikai lejárató kampány (Keller László tevékenysége vagy az elszámoltatási biztosi funkció – bizonyítható lényegi eredmények nélkül)

A tisztességtelen politikai verseny tilalma

A kórtünet adott. Mi a megoldás? Semmi egyéb, mint a piacon nagyon is jól működő tisztességtelen verseny tilalma. Vegyünk egy röpke pillantást a mindennapjainkat – rendkívül sajnálatos módon – elárasztó reklámokra. annyi helyen és módon találkozhatunk vele: a reklám funkciója az, hogy lényegében az egekig felmagasztolhatja a reklámozni kívánt terméket (valós, manipulált módon ugyan, csúsztatásokkal és trükökkel), de nem pocskondiázza, mert nem pocskondiázhatja a konkurens terméket. Ez lehet a recept a politikára is: tessék a saját termékre fókuszálni, álljanak az adott párt prominens személyiségei a címlapon pozitív üzenetekkel, és lépjünk túl a másokra irányuló sárdobáláson. Ez akkor is igaz és így van, ha sokak szerint a választás érzelmi kérdés, és sokkal könnyebb valami ellen mozgósítani, mint valami mellett.

Megoldási javaslat: érvek ütköztetése érzelmek helyett

De ez önmagában nem elég. A tisztességes politikai verseny fent bemutatott modellje „csak” a politikai versengés formáját érinti, tartalmát nem. Márpedig ez is ugyanolyan fontos. Tessék kérem programokat készíteni, bemutatni, ügyeket képviselni, érveket bemutatni, és lépjünk túl a „monnyonle” a „távozzon a közéletből” és a „szégyellje magát” személyeskedő, de önmagában semmintmondó lózungokon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://ow.ly/tmEFq 
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Paks és Csernobil: magyar energiapolitika az orosz medve szorításában

Miután lecsillapodtak az első felháborodást követő tarajos hullámok a magyar közélet felkavarodott állóvizében, nem árt hideg fejjel mérlegre tenni az Orbán-Putyin találkozó eredményeképp megkötetett paktum körülményeit, mielőtt rákerül a végső pecsét is. Először a magyar-orosz történelmi kapcsolatokat tekintjük át, hisz a szerződés a történelem koordinátarendszerében értelmezendő. A “paktum” mint nemzetközi szerződés megvizsgálása után éttérünk a tényleges közéleti kérdésre, a hazai energiapolitika szabályozásáre: van-e helye a nukleáris energiának hazánk energiapolitikájában? Miképpen viszonyul(hat) az atomenergia a zöld energiához?

Magyar-orosz kapcsolatok

Magyarország és Oroszország kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. A magyarság etnográfiailag a mai Oroszország (Szibéria és az Urál) származik, ahol még a XIII. században is éltek magyar törzsek (Magna Hungaria). A két nép sorsa a XIX-XX században fordult drasztikusra, amikor is két világháború során mindkét ország katonasága kölcsönösen hadszíntérnek használta a másik ország területét. Mind a magyarok, mind az oroszok voltak egyaránt megszállók és szenvedő civil lakosság 1914-1918 és 1942-1945 között. Tragikus tény, hogy a cári családot brutálisan lemészároló különítmény között is találunk magyarokat. Mindhárom magyar szabadságharcban jelentős szerepet játszottak az oroszok. Rákóczi szövetséget és támogatást remélt Nagy Péter cártól, amelynek elmaradása is jelentős szerepet játszott az 1711-es szatmári béke létrehozásában. Mind az 1848-49-es, mind az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében meghatározó szerepet játszott a nyomasztó cári/szovjet-katonai fölény.

Magyar-orosz atommegállapodás- Tények és tanulságok

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin

Ahogy arra a politikai elemző – nagyon helyesen – rámutatott , az Orbán-Putyin paktum története bejárta Tolnát-Baranyát, és mindenki politikai szájíze szerint  igyekszik magyarázni a tényeket. Közéleti szemlélődésünk számára ez természetesen nem járható út. Nézzük a tényeket, a következtetéseket pedig mindenkinek magának kell levonnia.

A kormányfő nemzetközi megállapodást kötött Oroszországgal. Képviseleti demokráciában rendkívül kivételes, hogy valamely nemzetközi szerződést népszavazás „erősít meg”. Erre két példa a közelmúltból hazánk NATO, illetve Európai Uniós csatlakozása. Vérmérséklet kérdése, hogy ezt a megállapodást ilyen súlyúnak tekintjük-e. Közjogi érvényességet egybiránt az ad, ha a kormányfő megfelelő, akormányhatározatban kapott felhatalmazás alapján cselekszik, amelyet a parafálást követően a parlament is jóváhagy.

A magunk részéről a politikai vonulatot az alábbi végkövetkeztetéssel zárjuk: Brüsszel nem Moszkva.

Magyar energiapolitika

A magyar energiapolitika rövid múltra tekint vissza, lényegében a XIX. század utolsó negyedére. Az ország energetikai állapota mai formáját a második világháború utáni korszakban nyerte el, ahol a szovjet nehézipar döntő befolyást gyakorolt: a „40 éves tél” alatt  alakult ki az ország mára már elavult, kevéssé környezetbarát energetikai szektora, és az orosz atomtechnológia eredményeképp került üzembe helyezésre 1966-ban a paksi atomerőmű is.

Atomenergia: érvek és ellenérvek

Az atomenergia mellett számos, ellene „mindössze” négy érv szól.

Az atomenergia viszonylag olcsó, és roppant veszélyessége mellett, nagyfokú biztonsági ellenőrzés mellett mégis lényegében káros üveggázhatás kibocsátása nélkül termel energiát. A Paks leállítása mellet érvelők fontolják meg: az ország energiaellátásának közel fele az atomerőműből származik.

Az atomenergia elleni négy érv: Hiroshima, Nagaszaki, Csernobil, Fukushima.

Energiabiztonság és környezetvédelem Magyarországon

A környezetvédelem a XXI. század Magyarországának kulcskérdése. A szocializmus bukását jelentős részben a környzetvédelem terén elárt kudarcai tették nyilvánvalóvá. Csernobil generációs “élmény” valamennyiünk számára, a rendszerváltás pedig összekapcsolódott a Bős-Nagymarosi elhibázott megaberuházás elleni civil tüntetéssel .

Magyarország a Kárpát medence közepén fekszik, amelyet sokan érzékletesen írtak le “teknőként”. Az ország vízerőművekkel való energiaellátására a folyók lassú folyása nem alkalmas – ellentétben némely skandináv álammal. Oroszországgal ellentétben az ország fosszilis energiahotdozókban szegény, ami elevel kudarcra ítélte a „vas és acél országa” lózungot. A közelmúltban felmerült számos energetikai projekt terve (közös gázhálózat Szlovákiával, Nabucco, hazánkat is elérő déli áramlat), de generációkban gondolkodva földgázra építeni az ország energiastratégiáját nem célravezető.

Megítélésünk szerin vitán felül áll, hogy a jövő a megújuló energiaforrásoké. Politikai táborokon átívelő, és talán kevéssé vitatható célnak kellene lennie a zöld energia arányának növelését évről évre a hazai energiaellátás terén. Egyrészt ki kellene használni a korlátozottan rendelkezésre álló szélerőművel potenciálját – elsősorban az ország nyugati részén, elgondolkodni a geotermikus energiában rejlő lehetőségeken, és végül, de nem utolsó sorban stratégiailag befektetni abba a megújúló energiaforrásba, amely hosszú távon kiválthatja még az atomenergiát is: a napelemekbe.

Van-e szerepe az atomenergiának a zöld Magyarországban?

Az atomenergia játszhat szerepet e folyamatban. Bízhatunk benne, hogy unokáink már egy megujuló energiára épülő országot vehetnek át tőlünk. De az addigi idő – legyen viszonyításként mondjuk 50 éve – energiaszükségletét valahonnan fedezni kell. Ez lehet az érvek fényében atomenergia, és az ellenérvek fényében egyéb (fosszilis) energia. Ez egy közéleti, politikai kérdés, amelye ki kell érlelni a magyar társadalomban. Ha van hozadéka és érdeme e bejegyzést indukáló magyar-orosz megállapodásnak, az e (hasznos és szükséges) vita elindítása.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1mm79mE

Devizahitelesek, Kúria, jogegységi határozat – vége a vitának?

A folyamatban lévő devizahiteles perek kapcsán a bíróságok jogalkalmazási gyakorlatának egységesítése érdekében a Kúria a közelmúltban jogegységi határozatot fogadott el, amelynek lényegi elemei között az is szerepelt, hogy önmagában a devizahitel szerződések lényegében nem jogellenesek pusztán amiatt, mert a bank költségeket számol fel, és az árfolyamcsökkentésről való tájékoztatás nem kötelező eleme a szerződésnek.

Itt született az ítélet

A Kúria (korábbi legfelsőbb bíróság) jelenlegi épülete

Mi fán terem a jogegységi határozat?

A jogegységi határozat a legfőbb magyar bírói fórum, a Kúria kötelező jellegű állásfoglalása olyan elvi jelentőségű ügyben, ahol a bíróságok gyakorlata eltér.  A magyar jogrendszer az írott, római jogon, és nem az angol, precedensjogon alapul, ami annyit tesz, hogy a bíróságok az írott törvényt értelmezik, és az egyszerű bírói döntések nem teremtenek más bíróság számára kötelező jellegű precedenst. Mivel előfordul emiatt, hogy két bíróság eltérő következtetésre jut, az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében a Kúria jogi „fegyvere” a bíróságok jogértelmezésére nézve kötelező jogegységi határozat. Jogegységi határozat születhet polgári, közigazgatási és büntető ügyben egyaránt.

Mit mond ki a devizahiteles ügyekre vonatkozó 6/2013-as PJE határozat?

I. A hitel/kölcsön szerződésben a pénzügyi intézmény nemcsak kamatot, hanem díjat és költséget is felszámíthat, ezek felszámítása önmagában jóerkölcsbe ütközınek nem tekinthető.

II. Annak a Hpt. által biztosított lehetőségnek – mely szerint a pénzügyi intézmény a  hitel/kölcsön szerződéseket az ügyfél terhére egyoldalúan módosíthatja – a kölcsönszerződésben történı szerepeltetése önmagában nem tisztességtelen, nem minősíthető a szokásostól eltérő  gyakorlatnak. Hivatalból nem kötelezettsége az eljáró bíróságnak az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő konkrét szerződési feltételek esetleges jogszabályba ütközésének, jóerkölcsbe ütközésének vizsgálata, ha az adott feltételek a peres iratok részévé nem váltak, a feltételek jogszabályba, jóerkölcsbe ütközésére a felperes nem hivatkozott.

III. Az árfolyam lehetséges változásának becslése a hitel/kölcsön szerződésnek nem kötelező tartalmi eleme

A 6/2013. számú PJE határozat határozat teljes szövege a Kúria honlapján olvasható. http://www.lb.hu/hu/joghat/62013-szamu-pje-hatarozat

A jogegységi határozat rövidített, közzétett változata a Budapesti ügyvédi kamara honlapján érhető el. http://www.bpugyvedikamara.hu/files/169/169600.pdf

A budapesti ügyvédi kamara közleménye szerint „a Kúria a Bírósági Határozatokban közelmúltban megjelent egyik elvi határozata sok szelet kifog azon érdekvédők vitorlájából, akik szerint a devizahitel-szerződések szinte minden pontja törvényellenes.” A magunk részéről nem osztjuk ezt az álláspontot, a következők miatt.

A Kúria történelmi épülete (ma: Néprajzi múzeum)

Mit jelent a Kúria konkrét döntése?

Megítélésünk szerint a Kúria dodonai döntést hozott, és nem döntötte el a devizahiteles szerződések jogellenességét általános jelleggel. („A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeztek én nem ellenzem.”) A fogalmazás a jogban kulcsfontosságú, minden vesszőnek súlya van. Mit is mondott ki a Kúria?

I. A bank természetesen számolhat fel költségeket.

II. A devizahiteles szerződések önmagukban nem ütköznek a jóerkölcsbe, nem jogellenesek. Azaz: jogszerű volt a devizahitelesek puszta léte.

III. Önmagában az nem teszi érvénytelenné a szerződést, hogy nem került tájékoztatás belefoglalása.

Mind a három pont lényegében elfogadható. De az ördög a részletekben rejlik és a konkrét szerződéseket a maguk teljességében kell vizsgálni. Márpedig a Kúria döntése ilyen rélszletekbe nem megy bele, pedig egy per eldöntése szempontjából ez kulcsfontosságú. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ügyfelek nem a banki költségeket , illetve azok felszámítását (I.),  az egyoldalú kamatkiigazítást (II.) vagy a tájékoztatás írásba foglalásást (III.) behezményezték (megjegyezzük, elég valószínű és életszerű a banki ügyintézők szóbeli tájékoztatása a szerződéskötéskor az árfolyamkockázatról). A jogi probléma, és a devizahiteles szerződések semmissége szvsz abban áll, hogy a konkrét ügyekben az lett az eredmény, hogy egy példával élve a 40.000 forintos törlesztőrészlet  a duplájára (80.000), háromszorosára (120.000) nőtt. Márpedig a fenti intézkedéseket (I., II., III.,) nem önmagukban, hanem összességükben kell vizsgálni. Következésképp adott ügyben olyan feltételek együttes fennállása (I. II III.) esetén, amelyek összhatásaképp a devizaszerződések érvényessége és/vagy arányossága vitatható. Az, hogy egy konkrét devizaszerződés érvénytelen, vagy „csak” visszamenőleges hatállyal arányosításra (a törlesztőrészlet elviselhető mértékre való csökkentése) szorul, a konkrét bíróság feladata eldönteni minden egyes eseti ügyben. A Kúria döntése ezt nem teszi kötelezövé, de nem is gátolja meg. Ezért joggal várható devizahiteles perek sokasága.

Valóban csak erre a következtetésre juthatott a Kúria, avagy a jogértelmezésről

A jog legfőbb sajátossága, hogy értelmezésre szorul. Köznépiesen fogalmazva ezt úgy egyszerűsíthetem le, hogy a jogot így is lehet értelmezni, meg úgy is. Kicsit szakmaiabban megközelítve: a ‘Pacta sunt servanda’ (a szerződések teljesítésének az elve) valóban nagyon fontos jogi alapelv, de korántsem mindenható. Polgári jogi szigorlaton beugró/bukókérdés az ezt kiegészítő, legalább ilyen súlyú a ‘Clausula rebus sic stantibus elv’ minek a lényege, hogy a megváltozott körülményeket figyelembe kell venni a teljesítéskor (iskolapélda: elvállalom egy bicikli tárolását a széferemben (letéti szerződés) A széferbe belecsap egy villám, és leég. Ez alapján a letéti szerződés teljesítése tőlem okkal nem várható el)

A fenti bevezető után: szerintem a Kúria juthatott volna más következtetésre, magyarul nem fogadható el az az érv, hogy kötelező volt erre a következtetésre jutnia.

A Kúria állásfoglalásának megítéléséről

Többször hangoztatott jogi álláspontom a devizahitelekkel kapcsolatban, hogy egész egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy egy 40.000 törlesztőrészlet a duplájára, háromszorosára emelkedjen, és az ezt eredményező klauzulák egész biztosan gyenge lábakon állnak.

Volt igazságügyi alkalmazottként hozzátenném: az általam látott ítéletek jelentős része, ha lehetett és megtehette, igyekezett a lehető leginkább kitérő válaszokat adni, és az állásfoglalást megkerülni, ami szerintem nem helyes megközelítés. Éppen ezért – bár nem értek vele egyet, de – támogatom, hogy a Kúriának legalább volt bátorsága foglalkozni a kérdéssel, jóllehet az egyértelmű állásfoglalást a lehetőségek fényében igyekezett elkerülni. Annak megítélését, hogy a Kúria döntésében figyelemmel volt a nemzetgazdasági következményekre, nyitva hagyjuk, mert ez tényleg egyéni megítélés kérdése, hogy a bíróság következetesen csak az írott jog értelmezésére szorítkozik, vagy tágabb összefüggéseiben, társadalmi hatásukra figyelemmel értelmezi a jogot. Mindkét álláspont védhető, a Kúria pedig az utóbbit követte.

A Kúria döntésének törvényhozói, és végrehajtói minősítéséről

Civilek, üzletemberek és öntudatos állampolgárok szíve joga kommentálni a Kúria döntéseit, azonban – szerintem – mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalmi ág képviselőinek tartózkodnia illenék bírósági döntések akármilyen minősítésétől, mert ez a bírói hatalmi ág függetlenségének megkérdőjelezésére alkalmas.

A Kúria nyilatkozott, vége a vitának?

Nyilvánvalóan nem. Egyrészt a jogalkalmazás terén sem lett a devizaügyek záróköve a jogegységi határozat, másrészt a jogalkotó (a Parlament) előtt továbbra is nyitva áll az út a kérdés rendezésére. Hol a politikai bátorság ezek használatára?

Sok mindent lehet a jelenlegi kormányzat szemére vetni, de azt, hogy visszafogott, mérsékelt lenne, vagy ne lenne képes akaratának keresztülvitelére, azt talán nem.

Ennélfogva, amennyiben nem történik megfelelő intézkedés a devizahitelesek ügyében, az – számomra – egyértelműen tudatos politikai döntés.

E politikai döntésnek nyilvánvaló anyagi és politikai következményei lennének. Ezért az én olvasatomban e döntés hiánya politikai bátorság hiányából fakad.

A bíróság nem jogalkotó, hanem jogértelmező, törvénykező szerv. A törvényhozó hatalom feladata tehát olyan szabályozás megalkotása, amely a szabályozataln helyzetet rendezi, és megoldja a devizahitelesek méltánytalan helyzetét. Olyan megoldást látok elképzelhetőnek, ahol a károk egy részét az adósok, egy részét a bankok és valamely részét a kormányzat viseli – ki-ki felelősségének megfelelő mértékben, mert senki sem ártatlan ebben az ügyben (ha nem így lenne, az viszont a forinthitelesek szempontjából lenne méltánytalan). Ezt hívom én tripartit összefoggásnak.

Amennyiben tehát megvan (lenne) a politikai szándék a rendezésre, a kormányzat számára rendelkezésre állnak a törvényhozási eszközök. Hogy ez pontosan milyen formában történne, csupán jogtechnikai kérdés – szerintem.

A visszamenőleges hatályú jogalkotásról és a jogállamiságról

Szögezzük le mindjárt az elején: önmagában a visszamenőleges hatályú jogalkotás illetve jogalkalmazás megfér a jogállamiság elvével. A túlzott, visszaélésszerű visszamenőleges hatály az, ami a jogállamisággal összeegyeztethetlen.

A jogalkalmazást nézve, majd minden bírósági döntés, amely valamely szerződést érint, visszamenőleges hatályú, hisz adott esetben egy semmis szerződés megkötésének időpontjától kezdődően (visszamenőleg) tekintendő meg nem kötöttnek. Hasonlóképpen a büntetőjogban, a rehabilitáló ítéletek a korábbi ítéletek megszületéséig visszamenőleg válnak érvénytelenné.

A jogalkotást nézve le kell szögezni, hogy a visszamenőleges hatály rendkívül korlátozott mértékben, szigorú követelményeknek megfelelően használható azért, hogy . A kivételes eszköz azt is jelenti, hogy csak a lehető legszükségesebb mértékben használható, akkor, amennyiben az érintettek számára ez egyértelmű előnyt jelent (példával élve, az állam megemeli az ÁFÁ-t, majd kiderül, hogy ezzel megsértette az Uniós jogot, mert a kötelező, harmonizált mértéknél nagyobb terhet rótt a jogalanyokra. E fiktív esetben tehát a kormány benyújthat egy olyan törvényt, amely az Unió joga által előírt mértékre szorítja vissza az ÁFÁ-t, és a jogalanyok visszamenőleges hatállyal mentesülnek a túlzott ÁFA megfizetési kötelezettsége alól. Adott esetben ez a visszamenőleges hatály jogállami alkalmazásának lehetünk tanúi)

Miként viszonyul a visszamenőleges hatály a devizahiteles szerződésekhez?

Három végkövetkeztetés vonható le. Az első az, hogy nem a visszamenőleges hatály veszélyezteti a jogállamiságot, hanem annak nem körültekintő használata. A második,  hogy a jelenlegi ciklus a visszamenőleges hatályú törvényalkotás bizonyos mértékben és esetekben túllépte a jogállamiság által megkívánt mértéket, így a jogállamiság elve sérült. A harmadik, hogy a devizahiteles szerződések korlátozott, visszamenőleges hatályú módosítása indokolt lehet a méltánytalan sérelmek orvoslása érdekében, hisz visszamenőleges hatályú szerződésmódosítást – ahogy azt fent bemutattuk – bármely bírósági ítélet is alkalmazhat.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1lZYV3j
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Az apolitikus hozzáállás veszélyeiről

A kormányzati ciklus végén, a választási kampány előestéjén helyénvaló röviden megállni, és biccentést követően látleletet adni a hazai közállapotokról. Hová jutott az ország eddig? Mit várhatunk a választási kampánytól? Miként célszerű megítélnünk a közéleti kérdéseket?

Elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy közélet alatt mi egy tágabb kategóriában gondolkodunk, amely a szűk értelemben vett politika szféráján túlmenően magában foglalja mind a gazdasági ágazatot, mind pedig a legtágabb értelemben vett civil szerveződéseket. Egy egészséges, demokratikus társadalom legfőbb fokmérője számomra e három ágazat kiegyensúlyozott viszonya. Ami a sajátos magyar viszonyokat illeti, etéren azt kell megállapítanunk, hogy a magyar társadalom szélsőségesen, már-már egészségtelen mértékben átpolitizálódott („Ha két magyar hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, akkor hamarost három különböző pártot alapítanak.”) Ahelyett, hogy dinamizmus uralkodnia a különböző logika mentén működő rendszerek között, sokkal inkább mind a gazdaság, mind a civil szféra a politika szolgálóleányaként viselkedik. Ez nem helyes. Amennyiben tehát az öntudatos állampolgároknak feladatuk van, úgy az ennek a téves logikának a meghaladása, és a társadalom működésének visszaterelése egy kiegyensúlyozottabb mederbe.

A 2014-es választási kampányról

Mivel még a köztársasági elnöki bejelentés nem hangzott el, ezért a kampány hivatalosan nem kezdődött el, így most helyénvaló leszögeznünk, hogy eleve három választásnak nézünk elébe. E három közül egynek, a parlamenti választásoknak kellene leginkább a magyar belpolitikáról szólnia, az európai parlamenti és önkormányzati választásoknak inkább az európai és a helyi közügyeket kellene középpontba állítaniuk. A vállalkozói és a civil szféra – tágabb értelemben az öntudatos állampolgárok közössége – az, amelyik rákényszerítheti erre a mindenkori  politikai elitet.

Számít-e az, hogy ki nyeri a választást?

Igen is, meg nem is.

Számít annyiban, hogy a demokrácia a szavazás során elért győzelemről (is) szól, e versengés díja pedig a politikai hatalom. Márpedig egy ország állampolgárai számára nyilvánvalóan számít, hogy kinek adnak kormányzati felhatalmazást, és az ígéretek mennyiben válnak valóra (etekintetben rendkívül tanulságos megvizsgálni a 2002-es, a 2006-os és a 2010-es kormányok választói felhatalmazását és azt, hogy ezt a felhatalmazást mennyiben legitim módon  hajtották végre az említett kormányok).

Másfelől azonban annyiban viszont nem a nyereség a legfontosabb, hogy a politika nem élet-halál kérdése (még akkor sem, ha valakik ennyire komolyan veszik), és a választási vereség is befolyásos, ellenzéki szerepben hasznosul, amely ügyes politizálást követően később kormányzati megbízássá formálható. Sokkal fontosabb a győzelemnél az, hogy egyrészről a mindenkori vesztes ismerje el a mindenkori győztes politikai győzelmét és fogadja el a választói népítéletetl. De legalább olyan fontos a magas választói részvétel, amely igazi legitimációt adhat mind a kormány- mind az ellenzéki oldalnak. A magas választói részvétel pedig úgy érhető el, ha a politika komolyan veszi magát, és a valós közügyekkel és az égető társadalmi problémákkal (a hazai cigányság integrációja, a mélyszegénységben élők helyzete, a munkanélküliség leküzdése, a fiatalok kivándorlásának megakadályozása, a hajléktalanok helyzetének rendezése, a népegészségügyi mutatók javítása, az egészségügyi rendszerek konszolidációja, az elfogadhatatlan mértékű antiszemitizmus visszaszorítása, a határon túli magyarok jogfosztása elleni fellépés stb. stb.) foglalkozik.  Az emberek elégedetlenségéből táplálkozó, elgondolkodtató méretű társadalmi támogatottsággal rendelkező Jobbik az ékes és figyelmeztető példája annak, hogy hova vezet a problémák szőnyeg alá söprése. Programok és révek vitája hozza mozgásba a választói akaratot, és nem a sárdobálás. Számomra ugyanis az, hogy „igen, de legalább jobbak vagyunk mint ők” érvelés, és a karaktergyilkosságokra épülő, a másik kritizálásában kimerülő „sérelmi politika” legrosszabb magyar hagyományaink folytatója

Miként viszonyulhat az öntudatos állampolgár a fentiek fényében a magyar politikához?

Mértékletességgel, és a jogos állampolgári elvárások számon kérésével. Az epikuroszi idők bölcs mondását követve, a bölcs ember megfelelő távolságot tart a politikától, mint a tűztől. Se nem megy túl közel hozzá, hogy meg ne égjen, se nem megy túl távol, hogy meg ne fagyjon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1byTXEY
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája: