Brüsszeli tudósítások 1: Az Európai Parlament jelentőségéről és a magyar jelölőszervezetekről

Európa, és benne Magyarország Európai Parlamenti választások elé néz. Megoszlanak a vélemények e választás tétjéről és jelentőségéről, és beszédes az a tény, hogy sok helyen – így hazánkban is – sokkal inkább belpolitikai kérdések dominálják ilyenkor a közbeszédet az európai témák helyett. Brüsszelbe szakadt hazánkfiaként ezért fontosnak tartom megvilágítani az Európai Parlament jelentőségét, amely segíthet eligazodni az öntudatos magyar európai választópolgároknak az uniós döntéshozatal dzsungelében. Ezt követően a magyar jelölőszervezetek listái / EP képviselőjelöltjei / programjai olvashatóak a bejegyzés végén.

 A 3 “nagy” intézmény: az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament

Az EU intézményi döntéshozatalát az említett 3 “nagy” intézmény határozza meg. Az Európai Bizottság az Európai Unió kvázi kormánya ugyanakkor nemzetekfölötti, független szerv, amelynek feladata az uniós szintű, közös érdekek részrehajlás nélküli képviselete. Az élén a valamennyi tagállam által delegált biztosokból álló biztosok kollégiuma áll, amelynek munkáját egy rendkívül kiterjedt közigazgatási struktúra készíti elő, amely mérete “bürokratikusnak” tűnhet, de ha közelebbről megnézzük, hogy 28 EU tagállamra vonatkozó EU-s jogalkotásért felel, akkor felettébb kicsinek és takarékosnak tűnhet. Az Európai Bizottság politikai “feje” az elnök, ez idő szerint 2014-ben José Manuel Barroso.

A Tanács a “legkisebb” és voltaképp nem is európai, hanem kormányközi intézmény, amely lényegében fórumot ad a 28 tagállami kormányzati képviselőnek álláspontjuk egyeztetésére. Legmagasabb szinten a miniszterek, legalacsonyabb szinten kormányzati szakértők képviselik az országokat. A Tanács politikai szerv, döntéseit konszenzussal hozza – ritkán kerül sor szavazásra, ezért a tipikus európai kompromisszumok születésének bölcsöje. Ahol 28 államnak kell egyetértenie, ott nincsenek komoly érdekeket sértő reformok, de igazi vesztesek sem. A Tanács elnöksége messze nem olyan politikai súlyú, mint a bizottság elnöksége, és szerepe a kompromisszumok kidolgozására korlátozódik. A Tanácsot 6 havonkénti rotációs rendszerben egy-egy tagállam vezeti (Magyarország 2011 január és június között volt a Tanács soros elnöke, ez idő szerint Görögország.)

(A Tanácstól meg kell különböztetni az Európai Tanácsot, amely a 28 állam és kormányfő együtteséből áll, amely stratégiai döntéseket hoz – pl. az EU költségvetéséről – és amely levezető elnökének szerepe a Tanács elnökségéhez hasonlóan a komomisszumkeresés. Az Európa Tanács pedig az EU jogi keretén kívül található, emberi jogi nemzetközi szerv, amelynek székhelye Strasbourg.)

 

Az Európai Parlament a legfontosabb EU-s döntéshozó intézmény abban az értelemben, hogy ez az egyetlen intézmény, amely az Európai választópolgárok által titkos és közvetlen választással választott képviselőkből áll. Bár döntéskezdeményezési monopóliuma kizárólag az Európai Bizottságnak van, mára már komoly, az európai lakosokat érintő, érdemi döntés a mindennapi EU-s jogalkotás során majdhogynem elképzelhetetlen az Európai Parlament valamilyen szintű bevonása – többnyire együttdöntési eljárás – nélkül. Az Európai Parlament egyrészről biztosítja a ‘demokratikus deficittel’ küszködő többi EU-s intézmény demokratikus kontrollját, másrészről maga is politikai szempontból jelezheti, mely témák tekintetében tartaná fontosnak európai jogszabály születését.

Az Európai Parlament fogadhat petíciókat, meghallgatja az Európai Biztosokat szakbizottsági szinten (amely során kérdéseket tehet fel nekik), majd szavaz a Bizottságról, mint testületről. Az Európai Parlamentnek döntő szava van az európai uniós költségvetés elfogadásakor is, ahogyan azt a közelmúltban láthattuk. A képviselőknek joga van továbbá szóbeli és írásbeli kérdéseket intézni a Bizottsághoz, amelyre a Bizottság köteles válaszolni.

A lisszaboni szerződés megerősítette az Európai Parlament döntéshozatali jogosultságát, és 2009. december 1-től a Tanáccsal egyenjogú jogalkotó intézménnyé vált sok tekintetben. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság által kezdenyezett jogszabály csak akkor válhat kötelező erejűvé, ha mind a Tanács (a tagállamok), mind a parlament jóváhagyja. Ez a gyakorlatban végtelennek tűnő tárgyalásokat, politikai kompromisszumokat jelent, amely alapján a tagállamok és az európai parlamenti képviselők lényegében “átírják” a bizottsági jogszabálytervezeteket. A gyakorlatban kis túlzással az mondhatnók, hogy a Bizottság sok esetben nem ismer rá a eredetileg benyújtott javaslatra – jóllehet annak váza, és struktúrája többé-kevésbé állandó.

Az Európai Parlament jelentősége abban áll, hogy míg a tagállamok nagyrészt a kormányközi diplomácia szabályai szerint, zárt ajtók mögött tárgyalnak, addig a Parlament működése nyilvános, átláthatóbb, a civilek és polgárok számára nyomon követhető, és elszámoltatható.

További információ az Európai Parlamentről – magyarul is – elérhető az intézmény honlapján itt.

Az Európai Bizottság elnökségéről és az elnökjelölti vitáról

Már a hazai médiumok ingerküszöbét is elérte a várható bizottsági elnökjelöltek közötti vita. Erről azt kell tudni, hogy az Európai Parlament különböző képciselői politikai csoportokból áll amelyekből ez idő szerint 6 létezik:

(További részletek AZ EP honlapján)

Fontos azt is kiemelni, hogy a politikai hovatagozódás azt is jelenti, hogy a tagállami képviselők nem a tagállamokat, hanem azok lakosságát képviselik (a kőkemény tagállami érdekeket a kormányzati szakértők által képviselt Tanács képviseli).

Az Európai Parlamenti választásokat követően a szerződés rendelkezései szerint az Európai Tanács (az állam és kormányfők) választja meg az Európai Bizottság elnökét. Valamennyi tagállam jelöl 1-1 biztosjelöltet, és a bizottsági elnökjelölt “osztja ki” a “tárcákat” (felelősségi területeket) a biztosjelöltek között.

Nincs jogilak kötelező erejű előírás, hogy az állam- és kormányfők kötelesek a legtöbb szavazatot szerzett politikai csoport vezetőjét kineveni, jóllehet a demokrácia elve ezt kívánná. Ezért van jelentősége a választások kimenetelének: a legnagyobb frakcióval rendelkező politikai csoport okkal várja el majd a jelöltje kinevezését az Európai Bizottság élére.

A helyzetet bonyolítha ugyan, hogy némely csoport (európai konzervatívok és az euroszkeptikusok) nem állítottak jelöltet, a szélsőbaloldali elnökjelölt pedig nem vett részt a vitában, így a vitából nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Az megintcsak más kérdés, hogy reális esélye mindössze a két “nagy’nak, a néppárti Juncker-nek és a szocialista Schulz-nak van.

presidential debate euronews

(Fénykép forrása: index.hu)

Hasznos linkek, tanácsok

Érdeklődő európai polgárok haszonnal nézegethetik a Nemzeti Választási Iroda közérthető, egyszerű adatait, amely tartalmazza valamennyi jelölőszervezetet, a sikeres jelöltállítók közül pedig a jelöltek listáját ► EP választások 2014

Tovább információ a magyarországi, illetve határon túli magyar jelölőszervezetekről, Európai választási programról, jelöltekről (attól függően, hogy mely jelölőszervezet mit tett közzé a hivatalos honlapján):

Határon túli magyar szervezetek

Románia

Szlovákia

a bejegyzés rövidített linkje ►http://ow.ly/wHE4R
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:
Reklámok

Hét tanulság a 2014-es magyar választásokról

Miként értékelhetjük a 2014-es magyar országgyűlési választások eredményét? Vajon a választás demokrácia diadala, és az elmúlt négy év kritikátlan legitimációja lett volna? Avagy egy autoriter, és torzított választási rendszer által bebetonozott „centrális erőtér” megvalósulása? Nyilvánvalóan egyik sem. Civilként nem törekedhetünk másra, minthogy a napi politikai érdekeken felülemelkedve a választást, mint közéleti jelentőségű kérdést értékeljük, és civil nézőponttól fogalmazzuk meg a következő 7 tanulságot.

1. A választás nem közügy, hanem szigorúan magánügy. Talán meglepő kijelentés elsőre, de szükséges leszögezni: a demokrácia működésének alapsejtje a választóurna magányában gyakorolt szavazójog. Ez – minden látszat ellenére – nem közügy, hanem magánügy. A választás jog, és nem kötelesség – a kommunista diktatúra bukása óta nem kötelező a választás Magyarországon, és a jog gyakorlása, annak mértéke fokmérője a közéleti állapotoknak. A választás szabadsága magában foglalja akár az érvényes, akár az érvénytelen szavazás lehetőségét. Végül pedig mind az egyéni képviselői, mind a listás szavazás mozgatórugójának ezer, meg egy oka lehet, személyi szimpátián át a szavazatok megosztásán át a „kisebbik rossz” választásán keresztül a vicc/kamupárt támogatásáig. Éppen ezért titkos a választás, mert leegyszerűsít egy komplex politikai meggyőződést, és nem ad pontos képet a választópolgár értékítéletéről.

2. Az emberek hátat fordítottak a képviseleti demokráciának. – Míg a 2010-es vélasztást sokan „előre lefutottnak” tekintették, a 2014-es részvételi arány kb. 61,24%-os arányával  a 2010-es adattól is elmarad. Ez kevesebb, mint a választópolgárok kétharmada. Szögezzük le mindjárt az elején: ez a legkevésbé sem érinti a választások legalitását, az eredmény közjogi kötelező erejét. Szó sincs erről. Van azonban ennek társadalmi, szimbolikus jelentősége, üzenete, amely túlmutat a jog világán, és amelyet nem lehet félvállról venni. Ez elgondolkodtató és aggasztó jelenség. Ez csökkenti a mindenkori választás, és a képviselők demokratikus legitimációját és a lakosság apátiáját, „passzív rezisztenciáját” jelzi, amely mind kormánynak, mind az ellenzéknek elgondolkodtató jelenség.

3. A választás az aktív szavazópolgárok akaratát többé-kevésbé tükrözi. Lehet érvelni a hazai médiaviszonyokkal, a választási rendszer „torz” jellegével, de a választói akaratot ez érdemben nem módosítja. Nincs olyan választási rendszer amelyben a leadott szavazatok ne a kormányoldal fölényes győzelmét, az ellenség megsemmisítő vereségét, és a szélsőséges erők megerősödését eredményezte volna. Üdvözlendő azonban az a jelenség, hogy nem kezdődött polémia „választási csalásokról” és mind az ellenzék, mind a szélsőségesek tudomásul vették az eredményt, ami a közéleti fejlődés alapfeltétele

4. Hanyatlik a választási kultúra: a megtermékenyítő viták és a konkrét választási programok fájdalmasan hiányoztak. A politikát győzelemre játsszák. Ne legyenek kételyeink: voltak érvek amellett, és a politikai racionalitás és a győzelem igénye indokolta a viták és a programok ütköztetésének elmaradását az egyik oldalon, a komoly szakmai és kormányképes „árnyékkormány” és komolyan vehető ellenzéki programok hiányát a másik oldalon. Vajon a politikai kultúra fontosabb a győzelemnél? A politikus számára talán igen, de az államférfi / államnő és az öntudatos civil számára semmiképpen sem. Joggal kérjük számon ennek az elmaradását: olyan országban szeretnénk élni, ahol a politikus elszámoltatható, éspedig a szabad sajtó és a program alapján. Nem helyes tendencia, hogy a politikusok biankó csekket kérnek a kormányzásra.

5. A nemi kiegyensúlyozottság teljes hiánya . Okkal érte kritika a magyar parlamentet a „macsóizmus” miatt  Nem tükrözi a nők társadalomban betöltött szerepét, hogy a 200 képviselő közül mindössze 19 nő lesz a parlamentben  Ez sokkoló és riasztó adat: mindössze 9,5%. Ennyit érnének a magyar nők? Mennél több nő ül a parlamentben annál kiegyensúlyozottabb döntések születnek. Gondoljunk csak a házasság, örökbefogadás, élettársi bántalmazás, női kvóták alkalmazása, a szülés és gyermektartás szabályaira, hogy csak néhányat említsünk azok közül a nőket is érintő kérdésekről, amelyekről róluk, nélkülük születik majd döntés.

6. A magyar és magyar választópolgárok közötti hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Azon politikai félelmek, miszerint a magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön lakó állampolgárok tömegesen az ellenzékre fognak szavazni, alaptalannak bizonyultak. A külföldi urnák hazaszállítását, és a “billegő” egyéni választókerületbe való bekeverésüket követően a billegő körzetek nem fordultak meg, tehát a külföldi szavazatok a hazai szavazati arányt tükrözték. Ennélfogva nincs politikai ok azon megkülönböztetés fenntartásának, amely szerint a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár szavazhat levélben, míg a magyarországi lakóhellyel rendelkező nem. Az igazságtalan, súlyosan méltánytalan, a választójog gyakorlása ellen hat, és megosztja a magyarokat – tehát orvosolni illendő.

7. A magyar választók döntöttek – vége a vitának? II. József óta a Bach korszakon át az Őszödi beszéddel bezárólag arra tanít a magyar történelem, hogy az országban nem működik a reformdiktatúra: hiába képvisel valaki progresszív értékeket, ha az nem találkozik a választók akaratával, az nem valósítható meg egy demokráciában. Ezért nem tartjuk demokratikus megoldásnak például sem az IMF („Trojka”) által az országokra erőltetett reformprogramokat, sem az ún. szakértői kormányt, mert hiányzik a demokratikus legitimáció. A progresszív gondolkodóknak mélyet kell lélegezniük, két lépést kell hátrálniuk, és el kell kezdeniük érvelni és megmagyarázni döntéseik érveit a magyar választóknak, mert csak általuk valósítható meg bármely progresszív politika a jövőben.

  • „Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” Kossuth Lajos
a bejegyzés rövidített linkje ►http://bit.ly/1qL91JG
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Szerény javaslat a magyar civil társadalom 12 pontjára

Választási kampány kellős közepében tűzzel játszik az, aki szót emel a közért. Közelgő nemzeti ünnepünk azonban szinte kötelez arra, hogy öntudatos civilként felemeljük a szavunkat a ‘már semmi sem szent’ szemlélet ellen: aggódva tapasztaljuk, hogy külön hordók körül csoportosulva külön-külön néptribünök hirdetik, hogy ki-ki miért tekinti magának március 15-ét. Tévedés. Március idusa senkié. A nemzeti ünnep nem lehet ‘jó ürügy’ pártpolitikai kampánybeszédre. Március 15-e mindenkié.

12 pont.jpg

Javaslatként hát a márciusi ifjak szellemében 12 közéleti pontot fogalmaztunk meg, és szerény javaslatunk a magyar közélet szereplői felé irányul. Az eredeti 12 pont is mindenkié, nem lehet kisajátítani. Bízunk hát benne, hogy e civil 12 pontot jószívvel a magáénak érzi majd minden magyar olvasó.  Fontolják meg, és ha a ködös, izgalmas kampámyidőszak elmúlik, fontolja meg a majdani felelős kormány és annak felelős ellenzéke, hogy milyen lépések útján valósíthatóak meg. Akár egy pont teljesülése is nagy siker – de mi valamennyi teljesülését nyomon követjük majd és elvárjuk.

Mit kíván a magyar civil társadalom?

1. Kívánjuk a közmédiumok szabadságát, censura eltörlését. A köztelevízió, rádió, és hírügynökség szakmai működésének helyreállítása. A mindenkori politikai hírszerkesztés megszüntetése. Kiegyensúlyozott, független és pártatlan hírszolgáltatás, a mindenkori hatalom és ellenzék elszámoltathatóságának alapfeltételeként.

2. Roma integrációt. A rendelkezésre álló nemzetközi és hazai források közvetlen biztosítását a Roma lakosság és civil szervezetek számára. A magyar társadalom legnagyobb, jelentős részben mélyszegénységben élő kisebbségének felzárkóztatását célzó programok indítását. A szegregáció minden formájának megszüntetése, az egyenlő bánásmód garantálása.

3. Együttműködést a Kárpát-medencében. Határmenti régiós együttműködések kialakítását. Közös történelemoktatást. Testvérvárosi és testvériskolai kapcsolatok kialakítását. Kölcsönös nyelvtanulást. Egyszóval: Trianon feldolgozását és meghaladását a XXI. századi Európában.

4. Törvény előtti egyenlőséget jogállami tekintetben. A jog uralmának biztosítása, a visszamenőleges hatályú törvényalkotás jogállami feltételeinek betartása. Átlátható és kiszámítható, minőségi jogalkotást, érdekegyeztetéssel és a civil szervezetek véleményének érdemi figyelembe vétele mellett. Garanciát a népszavazás gyakorlati alkalmazhatóságára, és a Nemzeti konzultációk érdemivé tételére.

5. Nemzeti Alkotmányt. Közmegegyezésen alapuló alkotmány elfogadását a jelenlegi alkotmány módosításával. Társadalmi vitát és nyílt, befogadó alkotmányozó folyamatot a társadalmi és civil szervezetekkel, valamint politikai pártok részvételével konszenzusos alapon.

6. Visegrádi integrációt. Megerősített együttműködést az EU-ban a visegrádi országok között: közös képviseletek, közös véderő, a közös gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, érdemi álláspont-egyeztetést és együttes érdekérvényesítést európai és nemzetközi fórumokon – szakértői és döntéshozó szinten egyaránt.

 

7. Az uram-bátyám viszonyok megszüntetését. A közbeszerzések tisztaságának garantálása. A választási finanszírozás átláthatóvá tétele. A pályázati rendszer helyreállítása, az egyoldalú döntések megszüntetése. Független, fenntartható közfinanszírozást a magyar civil szervezetek számára. Az egészségügyet mérgező korrupció, a hálapénz felszámolása.

 

8. Egészségi, Oktatási, Kulturális, Szociális és Környezetvédelmi jogok biztosítása. Preventív népegészségügyi politikát és az egészségügyi rendszer reformját. Független és versenyképes oktatást iskolától egyetemig, az európai és nemzetközi tanulmányutak támogatását. Magyarországot ma ismét a kultúra emelheti föl, és teheti ismét naggyá. A válság áldozatait segítő jóléti állam helyreállítását, a hajléktalanüldözés megszüntetését. Fenntartható erőforrások bevezetését közintézményekben, és magánházakban állami és EU-s támogatással. Megfelelő erőforrások biztosítása a mindenkori költségvetésben e kulcságazatoknak.

 

9. Nemzeti Véderőt. A magyar véderő önbecsülésének helyreállítását, XXI. századi ütőképes, a NATO követelményeknek megfelelő, jól képzett és korszerűen felfegyverzett magyar alakulatok kiképzését.

10. Decentralizációt. A főváros központúság mérséklését, döntéshozó, adminisztratív, és gazdasági központok, intézmények kitelepítését vidéki városokba. Egységes autópálya és vasúthálózati összeköttetést a főváros és vidéki központok, és ez utóbbiak között.

 

11. A politikai eljárások gyakorlatának felszámolását. A politikai jellegű eljárások felfüggesztése. A politikai küzdelem alapja programok, és szakmai érvek legyenek, ne gyűlöletkampányok, lejáratások, vádemelések, perek és karaktergyilkosságok. A politika korlátozódjon a közéletre, hagyja érintetlenül a magánéletet.

 

12. Autonómia. A határon túl élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak elismerése. Területi autonómia a tömbmagyarságnak. Kulturális, oktatási autonómia a szórványmagyarságban élőknek, a Kárpát-medencén kívül és belül. Az írott, beszélt és elektronikus anyanyelvhasználat jog garantálása az egyes településeken számarányos korlátozás nélkül.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1fUP3UJ

A gyűlöletkampányról

Magyarország nemzeti és európai választási kampányok kellős közepében van. Az elmúlt évek fejleményei közepette e kampányidőszakok sajátos magyar rákfenéjévé vált a gyűlöletkampány, a lejáratókampány, divatosabb nevén „karaktergyilkosság”. Ezek a magyar közélet rákfenéi, és mérgezik a konstruktív viták légkörét, ami politikusok közötti óhatatlan személyeskedésbe csap át. Szükséges velejárója-e a gyűlölködés a magyar közéletnek? Miként lehet túllépni-e helyzeten?

Áttekintés a magyarországi választásokról

Magyarország nem rendelkezik évszázados demokratikus tradíciókkal, mint a legrégebbi működő demokráciák, Anglia (XVII. sz), Egyesült Államok (Függetlenségi Nyilatkozat), Franciaország (1789 – a nagy francia forradalom). De mindjárt az elején ne keseredjünk el: a mai Európa sok tekintetben mintaadó, de minenképp stabil demokráciája az a Németország, amely 1945 előtt militarista és autoriter jegyekkel „büszkélkedhetett” és a második világháború kirobbantásáért felelős nácizmus táptalaja volt – mindezek ellenére alig 70 év alatt mintaadó, stabil demokráciává fejlődtek.

A magyar pártpolitikai hagyomány a Konzervatív párt (1847) megalakulásával kezdődött, (amelyet követett a reformkori ellenzék párttá szerveződése) és a szabad választási rendszer az 1848. évi áprilisi törvényekkel bontott zászlót. A demokratikus tapogatózás jellemzője a rendkívül szűk (de korabeli európai összehasonlításban haladó) választójog, a nemesi elit dominanciája, amely az ország akkori lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségi választóktól való félelemmel is magyarázható.

A szociáldemokrata és munkásmozgalmak az I. világháború hajnalára kiérlelték az általános, egyenlő, titkos választójog követelését, amelyet jellemző módon Tisza István „vak ugrásnak a semmibe” minősített. Talán a titkos választáson elszenvedett egyéni mandátumot illető választási vereség, talán a korabeli magyar lakosság iskolázottsága motiválta Bethlen Istvánt az antidemokratikus nyílt választás bevezetésére („A magyar embertől idegen a titkolózás. A magyar ember nyíltan választ” miközben a választási helyiség előtt „cicáztak a csendőrtollak”). Az 1938-as, első titkos választás pedig – sajnálatos módon – a nyilasok előretörését eredményezte.

A berendezkedő kommunista rezsim a kollektivizmus mellett a demokrácia eszményét is megcsúfolva kötelezővé tette a választást az egyetlen állampárti jelöltre, ami groteszk és megalázó helyzetet eredményezett, és máig ható érvénnyel megmérgezte generációk közösségről alkotott véleményét. A szigoron az 1985-ben bevezetett kettős jelöltállítás, majd a tárgyalásos rendszerváltás enyhített, hogy 1990-től kezdve valóban független és demokratikus választásokra kerüljön sor. E téren Magyarország jelesre vizsgázott: nem férhet kétség az elmúlt 24 évben gyűjtött demokratikus tapasztalatok értékéhez, amely jogos büszkeséggel tölthet el minden magyar választópolgárt.

A gyűlöletkampányról

Mégis, a relatív alacsony választási részvétel – amely figyelmeztető módon a magyar polgárok politikától való elfordulását jelzi – a gyűlöletkampány vált a magyar közéletet mérgező tényezők egyikévé. de mit is rejt ez a hangzatos szó? Nos, semmi egyebet, mint az ügyalapú politizálás helyett a személyalapút, és a saját program helyett a politikai ellenfél hitelének lerombolását.

Machiavelli lesújtó véleménnyel volt a politika és az etika viszonyáról. Álláspontja szerint a politikában az etikai normák korlátozottan érvényesülnek. A háborút a politika folytatásának találta más eszközökkel. Ez pedig rendkívül veszélyes opportunista tendenciákat szabadított fel máig ható érvénnyel: a politika legfontosabb „csatatere” a választási küzdelem, ahol a választási győzelem a tét, amelynek fontossága miatt a versengő pártok adott esetben majdhogynem minden eszközt igyekeznek bevetni a másik ellehetetlenítése érdekében.

Válságtünetek: személyeskedés, karaktergyilkosság, személyiségalapú politika

Szemléltetés céljából három, köztereken látható plakátot választottunk ki (MSZP, Fidesz-KDNP, Liberálisok), amelyek – megítélésünk szerint – jól szemléltetik a fent megfogalmazott, aggasztó tendenciát. A kampányok mindegyike kizárólag negatív üzeneteket tartalmaz, kizárólag a másik lejáratására irányul, amely persze indirekt módon a saját politikai tőke reklámozását is célozza.

Ugyanakkor nem nehéz ellenpéldát találni pozitív üzenetekre sem – politikai értékítélet nélkül álljon itt példának három pozitív plakát

A gyúlöletkampány nem hatékony. Az elmúlt évek választási eredményei és részvételi hajlandósága azt támasztják alá, hogy a gyűlöletkampány nem „csodafegyver” nem bizonyított, hogy képes választási sikert eredményezni, mi több, annyiban káros és antidemokratikus, hogy kimutatható hatása inkább a választási hajlandóság csökkenésében van, ami veszélyként végső soron az emberek demokráciától és választásoktól való elfordulását eredményezi.

Hihetetlen, de így igaz: a mai magyar közéletben politikusok legfontosabb üzenetei sokszor kimerülnek a másik fél tagadásában, személyeskedéstől sem mentes „lejáratásában”. Sokan hivatkoznak az öszödi beszédre, szerintem tévesen. Karaktergyilkosságról ugyanis akkor beszélhetünk, ha valamely politikus ellen valótlan, alaptalan lejárató kampány épül – a valós csalások kiderítése ugyanis ezzel ellentétesen a független újságírás legfontosabb feladat. Ezért nem karaktergyilkosság az öszödi beszéd, mert az egy önleleplező, és máig feldolgozatlan hitelvesztés, nem az Schmitt Pál plágiumügye, de annak tekinthető az ügyészség alaptalan vádemelése (Sukoró-ügy) igazságszolgáltatás bevetése (felmentéssel záruló vádemelések), vagy politikai lejárató kampány (Keller László tevékenysége vagy az elszámoltatási biztosi funkció – bizonyítható lényegi eredmények nélkül)

A tisztességtelen politikai verseny tilalma

A kórtünet adott. Mi a megoldás? Semmi egyéb, mint a piacon nagyon is jól működő tisztességtelen verseny tilalma. Vegyünk egy röpke pillantást a mindennapjainkat – rendkívül sajnálatos módon – elárasztó reklámokra. annyi helyen és módon találkozhatunk vele: a reklám funkciója az, hogy lényegében az egekig felmagasztolhatja a reklámozni kívánt terméket (valós, manipulált módon ugyan, csúsztatásokkal és trükökkel), de nem pocskondiázza, mert nem pocskondiázhatja a konkurens terméket. Ez lehet a recept a politikára is: tessék a saját termékre fókuszálni, álljanak az adott párt prominens személyiségei a címlapon pozitív üzenetekkel, és lépjünk túl a másokra irányuló sárdobáláson. Ez akkor is igaz és így van, ha sokak szerint a választás érzelmi kérdés, és sokkal könnyebb valami ellen mozgósítani, mint valami mellett.

Megoldási javaslat: érvek ütköztetése érzelmek helyett

De ez önmagában nem elég. A tisztességes politikai verseny fent bemutatott modellje „csak” a politikai versengés formáját érinti, tartalmát nem. Márpedig ez is ugyanolyan fontos. Tessék kérem programokat készíteni, bemutatni, ügyeket képviselni, érveket bemutatni, és lépjünk túl a „monnyonle” a „távozzon a közéletből” és a „szégyellje magát” személyeskedő, de önmagában semmintmondó lózungokon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://ow.ly/tmEFq 
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Mérlegen a magyar miniszterelnökök: államférfiak, politikusok és az átmenet emberei

Magyarország a rendszerváltást követően a kancellárdemokrácia útját választotta, ahol legfőbb közjogi és politikai hatalom a mindenkori miniszterelnök kezében egyesül. Így nem haszontalan egy rövid áttekintést adni arról, hogy kik voltak az ország első emberei az elmúlt 25 évben, és mint üzen a közelmúlt a jelennek, és a jövőnek. Alapvetően három típusba sorolhatók a modern magyar miniszterelnökök: van, akik államférfinak tekinthetők, találunk köztük minden hájjal megkent, vérbeli politikusokat, és jelen vannak az átmenet emberei is.
Az államférfiakról
Államférfinak tekinthetjük mindazon magyar miniszterelnököket, akik az ország sorsának alakulására meghatározó, korszakalkotó hatást gyakoroltak, amelyeket nemzetközi elismertség is övez. Ehhez nemcsak széles látkörre, hanem olyan szintű, napi politikai érdekek fölé emelkedésre is szükség volt, amely lehetővé tette az ország érdekeinek mérlegelését és szem előtt tartását, amely képesség csak kivételes keveseknek adatott meg.
Antall József “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” (1990-1993)

A demokratikus korszakváltás első miniszterelnöke főműve jelentős részben miniszterelnöksége kezdetére már befejeződött. A harmadik magyar köztársaság, úgy, ahogy azt eddig ismertük, nagymértékben egy felkészült, nyugati látőkörű politikus keze nyomát viseli magán, aki bábáskodott a mai kancellárdemokrácia kialakítása felett. Az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokon túl ehhez szükség volt az ún. MDF-SZDSZ paktum tető alá hozására is, amely a túlbiztosított országot egyben kormányozhatóvá is tette, a fölöslegesen kétharmadossá tett törvények felessé tételével. Mindez még az új alkotmány fényében is igaz, mert az a közjogi berendezkedés ’89-es alapjait lényegében rendszerszerű felforgatás nélkül változatlanul hagyta.

Antall József politikai szerepe önmagában is mintaadó volt szövetségesnek és ellenfélnek egyaránt – telán megkockáztatható, hogy az ellenség szót nem használta. Mindehhez szakmai felkészültség, a politikai rivális tisztelete, és mértékadó, hagyományos értelemben vett konzervatív értékrend társult, amely bántóan hiányzik a mai magyar közéletből.

Mindez akkor is érték és akkor is igaz, ha sokak számára az első 3 év “kamikaze kormány” tevékenysége nem váltotta, mert nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1990 előtt szőnyeg alá söpört problémák a rendszerváltáskor egyszerre jöttek a felszínre, amely nagyobb gazdasági visszaeséssel párosult, mint a II. világháború utáni, ami szükségszerű népszerűségvesztéstsel egybekötött illuzióvesztést, és rövid távú politikai vereséget eredményezett. Mindezt halálos betegség kísérte végig, amelyből az ország csak annyit, és olyan mértékben szerzett tudomást, amennyire ez elkerülhetetlen volt – amelynek fényében válik talán érthetővé, miért illeti meg az első három év politikai mélyrepülés ellenére mégis az első demokratikusan megválasztott miniszterelnököt kiemelt hely a nemzeti panetonban. Méltán viseli Antall József nevét az Európai Parlament három brüsszeli főépületének egyike Willy Brandt és Altiero Spinelli mellett.

Horn Gyula „Na és?” (1994 – 1998)

Horn Gyula az ellentmondások embereként emelkedett a kiemelkedő rendszerváltók és miniszterelnökök sorába, amely a rendszerváltás éllovasává tette. Nem megtagadva az egyébként vitatható pufajkás, majd kommunista múltját, az MSZMP azon reformkommunista szárnyához tartozott, amely nemcsak sikerrel készített elő és gyorsította fel a rendszerváltást (amelyben neki magának is tevékeny és meghatározó szerepe volt) hanem – igaz, még külügyminiszterként – olyan világpolitikai jelentőségű döntés meghozatalát eredményezte, mint az 1989-es határnyitás a keletnémet menekültek számára, amely – egyebek mellett – a mai napig meghatározó befolyást gyakorol a magyar-német kapcsolatokra.

Miniszterelnökségét nem mindennapos politikai rutin és tehetség, az ellenfél tisztelete és meghallgatása, és pragmatikus döntések, továbbá kompromisszumok sorozata jellemezte. Gazdaságtörténeti mérföldkő, és a további ciklusok sikerességet alapozta meg a gazdasági konszolidációval (Bokros-csomag), amely – mint oly sokszor a magyar történelemben – a szakadék széléről rántotta vissza az országot. Nem rajta múlt, hogy a konszolidáció eredményeit a soron következő kormányok jól-rosszul használták, majd felélték.

Álságos tagadás helyett megtestesítve a kádári kisembert, vállalta, honnan jött, amely sok választó számára reális tükörképet tartott, és amely semlegesítette 1994-es választási győzelemmel válaszolt a „kommunistázásra”.”Politikai öröksége maga a Magyar Szocialista Párt léte, amely az ő pártelnöki, majd miniszterelnöki irányító keze alatt lett kommunista utódpártól baloldali kormány- és váltópárt, az SZDSZ-el való koalícióra lépés révén pedig visszavonhatatlanul a magyar demokratikus közélet részévé vált. Közéleti öröksége a mértéktartás és a veszíteni/visszavonulni tudás: ne feledjük, kétharmados többsége ellenére nem vállalta az újraalkotmányozást az ellenzék nélkül.

Nem véletlen, hogy Kelet és Nyugat meghatározó politikusai a Nobel békedíjas Gorbacsovtól a néppárti Jean-Claude Junckeren át a vezető szociáldemokrata Martin Schulzig mindenki egyöntetűen elismerően nyilatkozik e „nagy, kis emberről”. Talán helye és ideje van, hogy mi magyarok is megadjuk az államférfinak járó tiszeletet, és – minden hibájával együtt – a megérdemelt közéleti helyén értékeljük, az államférfiak között.

A politikusokról

A vérbeli politikusnak  retorikai képességeket, gyors észjárást, taktikai érzéket, jó reakcióidőt és helyzetfelismerési képességet, rögtönzési hajlamot, és ha nem is kötél, de sodronyidegeket kell birtokolnia a sikerhez. Azon miniszterelnökök érdemelték ki a politikus minősítést, akik ezeknek a rendkívül összetett és nehéz követelményeknek maradéktalanul megfelelnek. A politika szakma – naivitás lenne az ellenkezőjét hinni – de a fent említett “jó” politikusi képességek szükséges, de nem elégséges  feltételei a politikai sikernek. A „jó” politikusi képességeket egyaránt lehet jól és rosszul kamatoztatni. Politikai értékítélet és minősítés nélkül azonban leszögezhetjük: a „jó” politikus önmagában elismerésre méltó erény és érték, még akkor is, ha „jó” politikai tulajdonságok önmagukban nem mindig eredményeznek maradéktalan politikai sikereket.

Orbán Viktor I. „Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” (1998-2002) és II. „Egy a tábor, egy a zászló.” (2010-)

orban98-02

orbanviktor2010

A politikus miniszterelnökök ismertetését megérdemelten Orbán Viktorral kezdjük, akinek politikai karrierje üstököshöz hasonlíthatóan egyedülálló a rendszerváltás utáni magyar politikai életben. A harmadik köztársaság vitathatatlanul legsikeresebb magyar politikusával van dolgunk, aki egyedülálló módon kétszer is alkotmányos módon kapott legális és egyben legitim módon kormányalakításra szóló megbízást.

Pályája generációs értelemben is egyedülálló, hisz politikai szocializációja kivételesen fiatalon kezdődött – ne felejtsük, hogy a Fidesz generációs pártként alakult. Leginkább emlékezetes politikai tette – más miniszterelnökökéhez hasonlóan – a rendszerváltás megelőzően nyúlik vissza, amikor is 1989. június 16-án Nagy Imre mártír-miniszterelnök újratemetésén elmondta nevezetes beszédét, amellyel Göncz Árpád köztársasági elnök szavaival élve “berobbant” a hazai közéletbe.   Az első két választási ciklusban két igazán nagy miniszterelnök közvetlen közeléből sajátíthatta el az e mesterséghez megkövetelt erényeket, amelyek hasznát miniszterelnökségei alatt kamatoztathatta.

Ha pillanatfelvételt készítünk a mai magyar politikai helyzetről, azt láthatjuk, hogy vérbeli politikushoz méltóan minden cselt és trükköt bevetve mára a választott politikai térfél egyeduralkodójává, és a rendszerváltás legsikeresebb politikai erejévé emelte pártját. A politikai jobboldal valamennyi erejét saját szövetségi rendszerének részesévé tette, és jóllehet első miniszterelnöksége az akkor szélsőjobb elenyészését eredményezte, ma egyedüli kihívójaként a politikai jobboldalon a Jobbik, mint új generációs párt áll.

Korai mérleget vonnunk a két miniszterelnöksége felett, de tisztán kirajzolódik a konfliktusok kiélezése és vállalása mind napi politikai, mind nemzetpolitikai, mind pedig külpolitikai vonatkozásban. Másik fontos jellemző az eltérő demokráciafelfogás, amely a népfelség és a többségi elv abszolutizálásából vezethető le, amelyet sokan demokráciallenesnek mondanak. Végül pedig a kérlelhetetlen politikai opportunizmust emeljük ki, amelybe belefért a liberális pártcsalád konzervatívra cserélése 1993-ban, a nemzeti, hazai vállalkozók bőkezű, minden politikai árat vállaló támogatása (Ezüsthajó, Közgép), a miniszterelnökjelöltségről való lemondás 2006-ban csakúgy, mint a – lényegében egypárti – alkotmányozás, a nemzetközi, európai trendekkel való dacolás (médiatörvény, Tavares jelentés, keleti nyitás) vagy a magyar állampolgárság egyoldalú kiterjesztése határon túli honfitársaink számára. Minden politikai tettet egy legitim politikai cél fényében kell értékelnünk, amely értelmezhetővé teszi azt, ugyanakkor eseti jelleggel dönthető el, hol érte meg konfliktusokat vállalni, és hol került a gyermek is kiöntésre a fürdővízzel.

Vitathatlanul erős karakterrel van dolgunk, amely a politikai siker egyik magyarázata, azonban ezt  sokan autoriter jellegként látják, és párhuzamokat keresnek az 1944 előtti világgal. Megítélésünk szerint minden látszat ellnére volt, van és lesz egy végső belső fék, amely igenis működik – gondoljunk csak a 2002-es politikai vereséget követő beszédre, amely lényegében a vereség méltó elismerését jelentettePolitikai nekrológót azonban korai lenne mondani, mint ahogy az államférfiúi minősítés is csak az életút egészének ismertében lesz megadható.

Gyurcsány Ferenc (2004-2009) “Nem kicsit, nagyon.”

Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Gyurcsány Ferenc talán a legpolitikusabb a magyar miniszterelnökök közül, és alighanem a legismertebb is egyben. Benne testesül meg mindaz, amire egy átlag magyar a ’politikus’ szó hallatán asszociál: pályája a rendszerváltás hajnalán kezdődött  igaz, a „másik” oldalon, a  KISZ   soraiban. Nem tudható be másnak , mint kivételes politikai képességeinek és adottságainak, hogy a DEMISZ kudarca után sem adta fel, és vitatható módon megszerzett vagyonosodást követően tért vissza a magyar közéletbe, ahol  is céltudatos építkezés útján mindössze négy év alatt kierőszakolta magának a miniszterelnöki bársonyszéket, amelyet aztán eddig egyedülálló módon, egymást követő két cikluson  át, 2004-2009 között töltött be. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás leginkább elhíresült politikai eseménye, a mindenki által ismert Ösződi beszéd elmondása, amely máig érezteti a hatását, és amelynek kulcsszerepe volt a jelenlegi közállapotok kialakulásában.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségében pozitív elemként emelhető ki a tenni akarás, a felvilágosult reformok iránti kérlelhetetlen elkötelezettség, a főbb válságtünetek felismerése, és a politikai bátorság a kockázatos lépések megtételére (ellátórendszeri reformok, hatalmon maradás az öszödi beszéd kiszivárgása után, az államháztartás hiányának visszafogása, az IMF hitel gyors letárgyalása, a koalíció felbontásának vállalása 2008-ban). Mindez kivételes taktikai és manőverezési készséggel párosul, amit jól jelez egyfelől a miniszterelnöki kinevezés kieszközlése, amely az MSZP elnökségi akaratával ment szembe, a pártelnöki és miniszterelnöki pozíció hosszú ídőn át tartó egyesítése, és a miniszterelnökcsere konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában való levezénylése. Mindehhez jó szónoki és karizmatikus, valamint váratlan húzásokra és szereplésre kész személyiség társul.

Ugyanakkor a mérleg másik oldalán politikai, emberi hibák sorozata áll: kezdve a 2006-os politikai botrány teljes félreértésével, hasonló módon felróató a lemondás évekig húzódó halogatása, az alapvető erkölcsi és politkai legitimáció elvesztésének fel nem ismerése, az antidemokratikus tendenciák sorozata („trükkök százai”, a gyülekezési szabadság korlátozása, a demokrácia alapvető működésének fel nem ismerése, “reformditkatúra”), a helyes politikai teendők felismerése mellett a politikai tehetetlenség (“béna kacsa kormány”), és végső soron a sikertelen kormányzati teljesítmény. Mindehhez társul a határon túli magyarok nemzetegyesítő ügyének el nem fogadása (sikertelen népszavazás a kettős állampolgárságról), valamint az önkritikára, a hibák és a saját felelősség elismerésére való képtelenség társul, ami meggátolja a volt miniszterelnök politikai tehetségének további kibontakozását. Amíg őszinte szembenézésnek, Canossa-járásnak, és egy szimpla, de egyenes bocsánatkérésnek, mint a vezeklés felé tett első lépésnek nem vagyunk tanúi, addig attól tartok, a volt miniszterelnök politikai pályája minden ellentmondásossága mellett, a jelenlegi csonkaságában marad csak fenn a magyar közéleti emlékezetben.

Az átmenet emberei

Az átmenet embereinek azok tekinthetők, akik jóllehet a legjelentősebb magyar közjogi méltóságot viselték hosszabb-rövidebb ideig, ez azonban mind az ő, mind az ország életében ideiglenes, átmeneti jelenségnek tekinthető. Közös jellemző, hogy egyikük sem töltött ki teljes ciklust, valamint, hogy a pozíció nem saját politikai tehetségüknek és képességeinek, hanem a politikai erők sajátos alakulásának köszönhető – így újrázásra sincs reális kilátásuk. Vajon milyen hatásuk volt, ha volt, az ország történetére? Kik értékelhetőek pozitívan, és kik negatívan?

Németh Miklós (1988-1990) “Amit lehetett, azt megtettük.”

Németh Miklós kétszeresen is az átmenet embere, hisz a rendszerváltás átmeneti korában volt vitathatatlanul átmeneti elnöke az akkor minisztertanácsnak. Szerepeltetése ennél fogva vitatható összeállításunkban, hisz a pártállami idők alkonyán, annak játékszabályainak megfelelően került a miniszterelnöki bársonyszékbe, Grósz Károly rokonaként, és egyben kiszemeltjeként. Vele fordult azonban elő először, hogy komolyan vette a szerepét, és a pártfőtitkár bábuja helyett egyre inkább a saját lábára állt, és kezdett független (ha úgy tetszik, szakértő) miniszterelnökként viselkedni. Szerepeltetése összeállításunkban tehát nagyon is indokolt.

„A bábu önálló életre kelt.” És valóban, a Németh kormány tehetsége és képességei szerint bábáskodott a jogállam születésénél. Nyilvánvaló, hogy Németh Miklósnak miniszterelnökként meghatározó szerepe volt a történelmi határnyitásban, amely mindenképp elismerésre és dicséretre méltó teljesítmény. Amikor pedig a történelmi szerepe beteljesedett, méltósággal adta át a hatalmat az első, demokratikusan megválasztott miniszterelnöknek, Antall Józsefnek.

Németh Miklós pozitív szerepe azonban kérészéletűnek bizonyult. A politika nem tűri a sértődöttséget, és Németh Miklós érzékenysége vezetett odáig, hogy eltávolodott párttársaitól  (hasonló eltávolodásnak lehettünk tanúi előbb Pozsgay Imre, majd Szűrös Mátyás esetében), majd független képviselőként került a Parlamentbe 1990-ben. 1991-ben azonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alelnöki székét elfogadva katapultált a magyar közéletből (ahogy majd később hasonló módon Kovács László külügyminiszter tette az európai bizottsági biztosi kinevezésével) és ezzel eddigi politikai pályája gyakorlatilag véget ért. Bár felmerült 2001-ben lehetséges miniszterelnökségi jelöltsége Medgyessy Péter és Kovács László mellett, de lényegében az első körben visszalépett. És bár a neve hasonló kontextusban a mai napig közkézen forog, érdemi aktív fellépés már nem várható a részéről.

Sokan benne látták az átmenetet a szabad választások előképét. Talán az sem elhanyagolható tény, hogy a Németh kormány tagjai közül később ketten is betöltötték a miniszterelnöki hivatalt. Egészen bizonyos: ha valaha felsoroljuk, hogy kik voltak azok a reformkommunisták, akik előremutató, pozitív szerepet játszottak a rendszerváltás történetében, ott kiemelt hely illeti majd meg Németh Miklóst.

Boross Péter (1993-1994) “A történelem nem jegyzi az epizodistákat.”

Boross Péternek miniszterelnökként rendkívül hálátlan szerep jutott osztályrészül. Belügyminiszterként, a kormány de facto második embereként pottyant ölébe a miniszterelnöki hatalom egy olyan korban, amikor ez inkább átok volt, mint áldás. Méltánytalan feladat volt Antall József örökébe lépni a minden tiszteletet megérdemlő miniszterelnök halálát követően, amikor az MDF népszerűsége már a mélyponton volt, a „kamikaze kormány” a feladatát lényegében elvégezte, és a rövid időszak egyetlen érdemi feladata a választási vereség politikai előkészítése volt.

Boross Péter  a legrövidebb ideig regnáló magyar miniszterelnökként a rá rótt feladatot emelt fővel viselte, ám kormányzása nem hagyott – mert nem hagyhatott – maradandó nyomot. Hiába lépett Antall örökébe, a második ciklus az MDF meggyengülését, majd pártszakadást hozott magával. Lehetett volna Boross Péter is az, aki megteremti a jobboldal egységét, és vezethette volna ő is volt miniszterelnökként választási küzdelemre a jobbolodali erőket 1998-ban – mint tudjuk, nem ez történt, és a történelem másnak adta meg ezt a lehetőséget. Boross Péter így hát inkább szürke eminenciásként, a politika másod- majd harmadvonalába, végül pedig a politikai kispadra szorult, ahonnan ugyan időről időre hallatta a hangját, de az események érdemi befolyásolása már utódaira maradt.

Medgyessy Péter (2002-2004) „Útelágazáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás.”

Medgyessy Péter.jpg

Medgyessy Péterre hatványozottan igaz az átmeneti miniszterelnökök ismérve: képességei nem tették alkalmassá egy ország vezetésére, ez mégis több, mint két évig megadatott a számára. Személyes sorsa jól példázza a késő kádári reformkommunista elit felemelkedését, és a politikai baloldalon játszott meghatározó szerepét, majd bukását a rendszerváltást követő első időszakban. Személyes fellépése visszafogott, akadozó beszéde nem tette jó néptribünné. Formálisan pártonkívüliként érkezett az MSZP élére, és elvbarátai is pusztán átmeneti kompromisszumként tekintettek a jelölésére. Politikai hátország és ügyesség, valamint karakteres saját politika nélkül kormányzása az MSZP, mint politikai hátország kívánalmait akadozva szolgálva szolgáltatott átmenetet két profi politikus miniszterelnök kormányzási időszaka közé.

Mindezek ellenére mégis miniszterelnök lett és lehetett, és ezt nyugodtan értelmezhetjük akként, hogy a választók megrettenve az 1998-2002-es kormányzat végén, pánikszerűen szavaztak az akkori kormánypárt ellen. Protestszavazásról beszélhetünk: a választók egyértelműen Orbán Viktort akarták ellenzékbe szavazni, és szó sem volt arról, hogy mindenáron Medgyessy Pétert szerették volna miniszterelnöknek. Az akadozó, tétova fellépés felemás módon ezt az eredményt segítette, és az „egyszerű ember” imázsa, amely a választáskor előnynek mutatkozott, a kormányzás időszakában aztán visszaütött.

Medgyessy Péter szerepe morálisan a D-209-es kémeálharító-botrány nyilvánosságra kerülésekor roppant meg: kiderült, hogy a miniszterelnök a kommunista rendszer aktív kiszolgálójaként kémelhárító tevékenységet folytatott, amely után már nem lehet egyenlőségjelet tenni közte és az egyszerű átlagember MSZMP tagok között. Ugyanakkor érthetetlen módon a korábbi antikommunista liberális SZDSZ szövetséges ezt a politikai békát lenyelte, amely nagyban hozzájárult a párt később bekövetkezett politikai bukásához. Ez egyben előrevetítette a közéleti tűréshatár egészségtelenül nagy voltát: egy olyan országban, amelyben egy ilyen ügy nem került a miniszterelnök székébe, nincs mit csodálkoznunk a későbbi öszödi beszéd politikai konzekvenciájának elmaradásában (ahol megintcsak a liberális párt maradt tétova).

Nemzetpolitikai szinten is kétséges a miniszterelnök szerepvállalása. Az Erdély elcsatolását fémjelző december 1-i romániai ünnep megünneplése egy rendkívül szerencsétlenül sikerült „gesztus” volt a románul is beszélő miniszterelnök részéről.

A szakszerű, egykori pénzügyminiszter tekintélye a száznapos program végrehajtásakor omlott össze. Pénzügyi szakemberként ha valakinek, a miniszterelnöknek pontosan tudnia kellett volna, hogy hitelből finanszírozni a „jóléti rendszerváltást” politikai felelőtlenség. (“Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.” ) Nyugodtan értékelhetjük ezt a rendszerváltás egyik legpopulistább intézkedéseként, amely rendkívül káros volt az ország eladósodása szempontjából. A mindenkori kormányzó erőket nem mentesíti a nagyobb felelősség alól, hogy az akkori ellenzék is megszavazta az intézkedéscsomagot: a kormányzás felelősségét a kormánypárt és nem az ellenzék viseli. Ezen intézkedéscsomagnak nem kis szerepe volt azon folyamatokban, amely később az öszödi beszédhez vezettek el. Politikai hibái közül talán ez a legsúlyosabb, melynek terhei az írás pillanatában is súlyosan nehezednek a magyar társadalom vállára.

Ám mindezek ellenére, a volt miniszterelnök mégiscsak választási győzelemre segítette az utódpártot, amely a siker könyörtelen logikája mentén működő politika világában vitathatatlan érdem. Mindezek fényében rendkívül méltánytalan módon, megint csak a politikakönyörtelenségéhez igazodva, puccserű eltávolítása nem vetett jó fényt az utódjára, ami aztán később is meghatározó következményekkel járt.

Bajnai Gordon (2009-2010) „Kapus vagyok, nem fogok cselezni, nem török csatár szerepre. Védeni fogok.”

Az átmeneti miniszterelnökök ismertetését Bajnai Gordonnal zárjuk. Politikai pályája talán Németh Miklóséval mutat hasonlóságot. Rendkívül súlyos gazdasági válság közepette vette át a kormányzás súlyát egy olyan „miniszterelnök casting” után, amely alkalmas volt e közjogi méltóság lejáratására.

Normális körülmények között „szakértői kormányzásnak” a képviseleti demokráciában azért nincs helye, mert a kormányzati felelősséget választások útján elszámoltatott, felelős vezetők végzik. A szakértői kormány pedig – adott esetben még rendkívül pozitív munkáját is, mint ez a Bajnai kormány esetében történt – demokratikus felhatalmazás nélkül végzi, ami legalábbis problémás. Márpedig a szocialista kormány 2006-ot követően fokozatosan veszítette el demokratikus legitimációját 2009-ig. A szakértői kormányzás így – jóllehet gazdasági értelemben konszolidációt, és vitathatatlan kármentést eredményezett – nehezen egyeztethető össze a demokratikus kormányzás eszméjével.

Bajnai Gordon miniszterelnöki teljesítménye mindezek ellenére rendkívül impozáns – amelynek méltó elismerése  – ideértve politikai ellenfeleit – még várat magára. A lehetetlen körülmények ellenére a kor – a válság – kihívásait jelesül kezelte kormánya élén, és nemzetkpolitikai szinten is adekvát válaszokat adott a magyarságot ért (Robert Fico szlovák kormányfő személyében) kihívásokra. A realitásokat felmérve nem szállt ringbe a 2010-es választásokon, amely nyilván egy bukástól kímélte meg, ámde az összkép talán nem ennyire pozitív. A biztos kivonulás tudata megint egyfajta „politikai felelőtlenséget” eredményezett, hisz az újrázás lehetősége nélkül minden válságkezelő intézkedés más megítélés alá esik. Azonban a későbbi politikai fejlemények fényében elgondolkodtató, hogy mire vezethetett volna egy nyílt újrázást kitűző politika, amely nemcsak a gazdasági, hanem a későbbi politikai károkat is mérsékelhette volna pártcsaládja számára.

Németh Miklóssal szembeni újabb összehasonlítási szempont a politika világába való visszatérés gondolata. Bajnai Gordon példája mintázza, hogy a sikeres válságkezelés és eredményes szakmai teljesítmény önmagában nem pótolja a politikai tehetséget és taktikai érzéket. Bajnai Gordon mindazonáltal átlépte a Rubicont, amit Németh Miklós nem tett meg, és ez minden kudarc ellenére politikai bátorságra vall. A volt miniszterelnök 2012-2013-as politikai teljesítménye támasztja alá, hogy összeállításunkban miért került az átmenet emberei közé, és felettébb érdekes, hogy politikai karrierje hogyan folytatódik 2014 után, ha egyáltalán folytatódik.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/HJI9Je
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Rögös út a középosztálybeli jólétből a hajléktalanok alkotmányos jogfosztottságáig. Van visszaút!

hajléktalan

(A kép tulajdonosa: Péger Dániel)

Mi a hajléktalanság?

A közvélekedéssel ellentétben a hajléktalanok nem ‘csövesek’ hanem ugyanolyan emberek mint e sorok írója, vagy olvasója. A választott kép alapján talán kevesen gondolnák, hogy hajléktalan embert ábrázol. Sok hajéktalan fiatal, nő, gyermek (!) akik maguk sem gondolták, hogy egy nap fedél nélkül ébrednek. Talén közelebb jutunk a megoldáshoz, ha megvizsgáljuk, milyen út vezet a középosztálybeli jólétből a hajléktalanságig?

A biztonság elvesztése

A hajéktalanság, mint jelenség már létezett a válság előtt is, de tagadhatatlan, hogy mikor 2008-ban érkeztek az első nyugtalanító hírek, akkor már sokan érezhették, hogy vihar következik.

A válság különösen kegyetlenül bánt Magyarországgal, ahol mind az állam, mind az állampolgárok jelentős mértékben eladósodtak, mégpedig devizában. Számos középosztálybeli jólétben elő család lakása, autója mind-mind jelentős hitelekből volt csak finanszírozható. És mikor ezek a hitelek elapadtak, jelentkeztek a problémák.

Munkahely elvesztése

A leginkább érezhető válságtünet alighanem az elbocsátás. Munkahelyek szüntek meg, és tartóssá vált a munkanélküliség, különösen a fiatalok és a középkorúak körében. Ez sok helyen a korábbi életforma fenntarthatatlanságához, a hitelek kifizethetetlenségéhez vezetett. Nyilván nem volt könyű látni, ahogy semmivé válnak, és elúsznak korábban biztossá vált dolgok. Munkahely nélkül a napi megélhetés is kérdésessé vált, ami egyrészről egyéni válságjelekhez (alkoholizmus, depresszió) másrészt családi feszültségekhez vezetett.

Mindez együtt járt a kényszerű megszorító intézkedésekkel, a szociális ellátások megvágásával, a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatával. Ezek a fájdalmas intézkedések pont azokat érintették a legnagyobb mértékben, akik a leginkább segítségre szorultak volna. A jóléti állam akkor mondott csődöt, amikor a leginkább szükség lett volna rá. Az “állambácsi” esernyőt adott kölcsön a rászorultaknak, és azonnal visszakérte, amint elkezdett esni az eső.

A család elvesztése

Olyan kihívásokkal kellett a magyar társadalom érintett részének szembenéznie, amelyekre sem anyagilag, sem mentálisan nem volt felkészülve. Nem csoda aztán, ha társas életek mentek tönkre, amely váláshoz, szétköltözéshez vezetett, gyakran az esetleges gyermekek kárára. A folyamatot minden érintett megszenvedte, és ettől nem függetleníthetők az ezzel járó mentális és egészségügyi megterhelések, amelyek nem tették könnyűvé a helyzet elviselését.

A lakás elvesztése

Akár a család felbomlása, és az esetleges bírósági ítélet, de méginkább a banki hitelek lejárata, és a jelzálogosítás következtében ijesztő méreteket öltött a lakások konfiskálása, a kilakoltatás. Szerencsés esetben családnál, barátoknál, hotelekben ideig óráig megoldható volt a szállás kérdése, de nagyon sokan egy nap bizony arra ébredtek, hogy nincs hol álomra hajtani a fejüket…

A méltóság elvesztése

…és egyik pillanatról a másikra az utcán találták magukat. Hajléktalanként. A hivatalos adatok tízezer körülire teszik az érintettek számát, nem hivatalos becslések szerint a számuk 30-35.000 körüli, amelyek közül mintegy 8000 él Budapesten úgy, hogy  férőhelyek száma 5.000 körüli. Könnyen belátható tehát, hogy az érintettek egy jelentős részének nincs más választása – ha nem kapnak segítséget.

Törvényes jogfosztás

Segítő kéz, hajléktalanstratégia, szakpolitikai programok, és átgondolt tervezés helyett a közhatalom válasza a “Kádár kolbász” azaz a törvényi kényszer, erőszak volt:  a szabálysértési törvény az “életvitelszerű tartózkodás közterületen” tényállással lényebégen kriminalizálta a hajléktalanságot.

Ez az intézkedés elérte a magyar társadalom ingerküszöbét, és válaszreakciót provokált: hiába próbálták az aluljárókban kordonok útján “kitiltani” a hajléktalanokat, a civilek lebontották azokat.

De a jogászprofesszorok is érezték, hogy jogilag sikamlós, és védhetetlen területre tévedt a jogalkotó: az Alkotmánybíróság a magyar jogi hagyományoknak megfelelően megsemmisítette az alkotmányellenes hajléktalanellenes szabálysértési tényállást, majd kiterjesztve a jogbiztonságot a lezárt ügyek felülvizsgálatáról is rendelkezett .

Alkotmányos jogfosztás

Ezt követte azon szándék bejelentése, amely alkotmányos szintre emelné a hajléktalanság megbélyegzését, és lehetővé tenné önkormányzatok számára az alkotmányellenes, és ezáltal megsemmisített rendelkezéseket, ami egyébként jogilag is nonszensz.

Ez újabb tiltakozáshullámot váltott ki: a civilek a kormánypárt székházához vonultak és ellentüntetéssel kísért tiltakozáshullám indult. Az Európai civil társadalom is felszólalt hangsúlyozva, hogy a hajléktalanság nem bűn és a büntetés nem a megfelelő módszer a hajléktalanság kezelésére.

Az ombudsman, mint alkotmányos szereplő akként fogalmazott, hogy a hajlékatalnok a gazdasági válság bűnbakjai.

Rögös út lefelé – Van visszaút!

Az alapvető probléma a helyzettel elsősorban morális, és csak azután jogi, és társadalmi.

Morális, mert nem a hajléktalanok okozták a válságot, nem ők felelősek a devizahitelért, és sok esetben a fent leírt módokon, a körülmények áldozataként jutottak el  a középosztálybeli léttől, a család és a lakás elvesztésén át a jogfosztásig, de segítség helyett csak megbélyegzés jutott osztályrészül. Nem igazságos a szegényeket, az elesetteket büntetni, amikor nem bűnösök.

Jogi annyiban, hogy az alktományellenes rendelkezés alkotmányba foglalása nem teszi azt automatikusan alkotmányossá. Ha egy rendelkezés egy törvényben sérti az emberi méltóságot (ami az egyik legfőbb alapjog és az állam korlátja, ideértve az alkotmányos szabályokat is) az az alkotmányban is alkotmánysértő marad.

Társadalmi annyiban, hogy komoly, átfogó, szakpolitikai beavatkozásra, és segítségre van szükség, amelyben a most tiltakozó civilek örömmel és hatékonyan képesek segíteni minden kormánynak. Csak együttműködési szándék, és józan belátás kérdése, és már holnap el lehet indulni ezen a felfelé vezető úton. Sohasem késő visszafordulni, és még a szakadék széléről is van visszaút.

Nem szabad elvenni a reményt a nélkülözőktől, mert lehet, hogy már csak az maradt nekik.

a bejegyzés rövidített elérhetősége ► http://bit.ly/10owTck

Magyarország új alaptörvénye viták kereszttüzében: vajon jogos-e a kritika?

Több mint egy éve új alkotmány szabályozza Magyarország közjogi berendezkedését. Két alkalommal került sor az alkotmány vizsgálatára Brüsszelben. 2012. szeptember 26-án a Vödör klub részletes vitája a “Az új magyar alaptörvény megfelelő keretet teremt a demokrácia és jogállamiság működéséhez” indítványt elvetette. Ezzel szemben a 2013. február 26-án az Európai Parlamentben tartott Európai Néppárti könyvbemutató arra jutott, hogy az új magyar alaptörvény Európa legzöldebb alkotmánya, és  „egy demokratikus jogállam alkotmánya”. Az ellentmondás nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy az igazság feltehetően a két megállapítás, avagy a jóindulat és a rokonszenv valamint a rosszindulat megnyilvánulása közötti „senki földjén” keresendő.
alaptörvény

Ehelyütt 5 kérdés körbejárásával reméljük, hogy közelebb jutunk új alkotmányos rendünk jobb megértéséhez.

1. Volt-e alkotmányozási kényszer 2010-ben, avagy a „sztálini” alkotmányról

A sztálini alkotmány, az 1949. évi XX. törvény 1949. augusztus 20-án született, amely szakítva alkotmányos hagyományainkkal, lényegében megszüntette a történeti alktomány hatályát, és a kommunista diktatúra kirakat-deklarációjává vált. Szemben például Jugoszláviával, Magyarországon nem működött Alkotmánybíróság, és az alkotmány nem viselkedett alkotmányként, nem kötelezte a pártállamot a benne foglaltak betartására, még az 1975. évi Helsinki záróokmány, a harmadik kosár, az emberi jogok elfogadása után sem.

„Új alkotmányt akarnak? Miért? Megváltozott a rendszer Magyarországon?” vetette oda az agg Kádár János a rendszerváltás hajnalán. Ahogy Romsics Ignác fogalmazott, az öreg szimata hatalmi kérdésekben még mindig jól működött. Magyarán: 1989-ben alkotmányozási kényszer állt elő a rendszerváltás tényével, és az ellenzéki, majd nemzeti kerekasztal tárgyalópartnerei által kidolgozott alkotmányt a pártállami parlament fogadta el. A harmadik magyar köztársaságot egy pártállami ideiglenes elnök kiáltotta ki, és az 1990-es választások utólag legitimálták a létrehozó politikai erőket – amelyek közül ma már csak a Fidesz és az MSZP aktív.

Mi történt 2010-ben? Kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. Nem először fordult elő az újkori magyar történelemben, hogy egy politikai pólus alkotmányozó hatalmat kapott, de az először, hogy élt is vele. Mi történt 2010 és 2012 között? Lényegében a kormánypárt azon ígéretének valóra váltása, hogy a közjogi rendszer felforgatása nélkül új alkotmány elfogadására került sor. Tehát abszolút alkotmányozási kényszerről ugyan nem beszélhetünk, de könnyen belátható, hogy az őszödi beszéd, a 2008as gazdasági válság, és a választási kampány után a kormánypártoknak lényegében nem maradt más választása, mint véghezvinni az alkotmányozás folyamatát; mint ahogy kiolvasható volt a választási eredményekből az is, hogy a demokratikus ellenzék pedig lényegében predesztinálva volt az alkotmányozás bojkottjára. Be kell vallanunk, hogy a fenti folyamatok nem teremtettek ideális alapot az alkotmányozáshoz, és rajta is hagyták a kézjegyüket a folyamaton.

2. Legitim-e az új alkotmány, avagy a fogantatás szeplőtelenségéről

Az alkotmány jogszerűségét kevesen vitathatják. Demokratikus választásokat követően, lényegében nemcsak a jogszabályok betűjét, hanem szellemét is betartva, hosszú, és nyilvános figyelem, nemzeti és nemzetközi vita közepette került rá sor. Az alkotmány joghatásaihoz tehát nem férhet kétség, az bizony a mai napig meghatározza a közjogi berendezkedésünket, és a soron következő választást is. Azok tehát, akik új alkotmányt ígérnek és akarnak, hacsak nem tetszenek forradalmat csinálni, az új alkotmány keretei között vihetik ezt véghez majd esetleges alktománymódosítás (mint 1989 és 1990 során) vagy ismételt alkotmányozás (mint 1949-ben vagy 2010-ben) útján.

Véleményünk szerint az alkotmány legitimnek is tekinthető. Az illegitim szó ugyanis rendkívül erős: azt a Quisling-kormányokra (mint amilyen Pétain marsall Franciaországa, vagy Szálasi Ferenc hungarista Magyarországa) szoktuk használni (Jóllehet a politikában a ’hazaáruló’ szó általában azt jelenti, hogy ’nem értek vele egyet’, de itt és most mi a közéleti viták megújítására és a szavak helyes értelmének feltárására teszünk kísérletet). A méltányosság talaján állva tehát ne vitassuk el az új alkotmánytól megérdemelt státusát.

alaptörvény parlament

Szeplőtelennek, teljesen makulátlannak azonban mégsem tekinthetjük, és egy jórészt az egypártiságnak, az össztársadalmi konszenzus (avagy más szóval az egyharmad hiányának) köszönhetjük. Persze lehet vitatkozni, hogy ki a hibás – többször mondtam már, hogy mi, magyarok jók vagyunk bűnbakkeresésben, és egész biztos vagyok benne, hogy valamennyi politikai erő a másik politikai tábor szemében azonnal megtalálná a szálkát. Azonban hiába van az országnak olyan kormánya/ellenzéke, amilyet megérdemel, a végeredmény mégis az, hogy az alkotmány egypárti. És ezt annak ellenére kritikaként kell megfogalmaznunk, hogy történtek próbálkozások ennek enyhítésére.

Nem igaz tehát az, hogy mindenki bezárkózott volna. A kormánypártok elálltak az aláíró honatyák neveinek alkotmányba foglalásától, a „húsvéti alkotmány” erőltetésétől, a vármegyéktől, nyitottak voltak más alkotmánykoncepciókra. A nagyobbik akkori ellenzéki párt nem ab ovo utasította el a folyamatot, és a folyamat elején érdemi tárgyalások zajlottak delegációkkal. Az akkori kisebbik ellenzéki párt saját alkotmánykoncepciót tett le az asztalra. Míg a szélsőjobb parlamenti képviselői részt vettek közjogi értelemben is az alkotmányozás vitájában – akárki akármit is gondol, ezek mindenki részéről gesztusok voltak.

3. Az új alkotmány első egy évéről, avagy miért 2014-ig tart a türelmi idő?

Lényegében azért, mert az alkotmány a mai napig nem tud maradéktalanul megfelelni az alkotmányos védőbástya szerepének, hiszen az alkotmányozás folyamata még nem zárult le. A kormánypárt ugyanis nem veszítette el az alkotmányozó hatalmát, és továbbra sem óvakodik élni vele.

Az alkotmányozás folyamata annyiban nyitott, hogy az Alkotmánybíróság határozatai és az arra adott alkotmányozási folyamatok nap, mint nap alakítják azt.

Végül attól sem tekinthetünk el, hogy számos kétharmados, úgynevezett sarkalatos törvény is fontos szerepet tölt be az alkotmányos berendezkedésben, és az alaptörvény és a sarkalatos törvények összességének ismeretében mondhatunk csak ítéletet a közjogi rendszer egészéről.

A főpróba, tehát az, hogy valóban a demokratikus berendezkedés méltó alapjává, és a csorbítatlan jogfolytonosság letéteményese, csak a 2014-es választások után dől majd el annyiban és addig, amennyiben és ameddig nem nyer valamely politikai erő ismét kétharmadot.

4. Melyek az új alkotmány legfőbb erényei?

A teljesség igénye nélkül egy, a  XXI. század jogi nyelvén megfogalmazott modernizált, egységes, az elmúlt 20 éves jogfejlődésre, különösen az Alkotmánybíróság határozataira támaszkodó jogi dokumentummal van dolgunk. Az alkotmány kritikusai is elismerik, hogy a lényeges alapjogi rendelkezéseket lényegében átemelte az 1989-es alkotmányból úgy, hogy hozzáadott értékekkel, a legfrissebb emberi jogi dokumentummal, az alapjogi Chartából eredő gondolatokkal egészítette azt ki.

Bár jelentős módosításokkal, hangsúlyeltolódásokkal, de lényegében tovább működhettek a főbb közjogi intézmények, ideértve az Alkotmánybíróságot is.

Alapvető nemzetpolitikai fontossággal bír a nemzet és állampolgárság fogalmának újragondolása, és a határon túli magyarok állampolgárságával járó nyílt nemzetközi viták felvállalása. Az ördög ugyan a részletekben rejlik, és nem tekinthetünk el a folyamat ellentmondásosságától, de a tett nyíltan nevezhető bátornak, egy olyan tettnek, amelyet a határon túli magyarok már régen megérdemeltek.

Végezetül a kisebb parlament, és a hazai kisebbségi képviseletet kell megemlítenünk, amellyel Magyarország – ha okosan él vele – végre levonhatja Trianon igazi tanulságait, és példát mutathat szomszédainknak egy felvilágosult, XXI. századi kisebbségpolitikából – nemzetállam építése helyett.

5. A továbblépés szükségességéről – ahol az új alkotmány továbbfejleszthető

solyom_laszlo_0901031

Elsőként az elnevezések zavaráról. Nehezen látható mind az alaptörvény elnevezésnek, mind a Magyar Köztársaság eltörlésének a hozzáadott értéke, értelme. Ha a német alaptörvény volt a minta, az a szó teljes félreértelmezésről tanúskodik. Ha helyreállt volna a történeti alkotmány, ahol az alaptörvénynek kiemelten nagy, a sarkalatos törvényeknek nagy, az egyéb alkotmányos rendelkezéseknek meg jelentős rendeltetése volna, akkor szintén értelmezhetőbb lenne. De így.

Hasonlóan kevésbé jól sikerült a preambulum. Gazdag az ország történelme, és lehet megfelelően hivatkozni rá, de történészi szempontból is aggályos és dagályos, patetikus megfogalmazással van dolgunk, ami megint csak fölösleges támadási felületet, és félreértelmezést eredményezett úgy, hogy – az egypártiságból következően – fontos értékek (pl. a magyar köztársasági hagyományok) kimaradtak belőle.

Az egypárti elfogadás tartalmi értelemben is rányomja a bélyegét a normaszövegre. Az igazság nem mindig a többség oldalán van: az alkotmányozás igen komoly, alapos munka volt, és mint ilyen, a tévedés lehetőségét is magában rejtette. Az erőpozíció azonban meggátolta ezek kivitatását. Az alkotmány szerzői is elismerik a vitatható részletet, de az „Ezek mindig hazudnak.” és a ’Kritikát ezektől nem vagyunk hajlandóak elfogadni.’ szemlélet egész biztos nem visz minket közelebb a megoldáshoz.

Az alkotmány éles fegyver, nem lehet felelőtlenül használni. Igenis az alkotmányos berendezkedés kárára válik, ha az alkotmány a napi politika eszköztárává süllyed. A bírák nyugdíjazása (amelyet az Európai Bíróság is jogellenesnek ismert el), és amely jelentős költségvetési kiadás mellett a célját sem érte el, a választási regisztráció alkotmányozása (amelyre végül nem került sor), vagy a röghöz kötés alkotmányozása (amely függőben van) tipikus példái ennek.

A magunk részéről tehát mind a jogállamiság végének vizionálását, mind a ’gép forog, az alkotó pihen’ megközelítést vitathatónak tartjuk. Az új alkotmány azonban lényegében betölti a célját, nemcsak megfelelő keretet biztosít az alkotmányos berendezkedés továbbfejlesztéséhez, hanem a közjogi vitákhoz is, amelyhez a magunk részéről most ezekkel a megállapításokkal járultunk hozzá.

a bejegyzés rövidített elérhetősége ► http://bit.ly/W91YOL