Hét tanulság a 2014-es magyar választásokról

Miként értékelhetjük a 2014-es magyar országgyűlési választások eredményét? Vajon a választás demokrácia diadala, és az elmúlt négy év kritikátlan legitimációja lett volna? Avagy egy autoriter, és torzított választási rendszer által bebetonozott „centrális erőtér” megvalósulása? Nyilvánvalóan egyik sem. Civilként nem törekedhetünk másra, minthogy a napi politikai érdekeken felülemelkedve a választást, mint közéleti jelentőségű kérdést értékeljük, és civil nézőponttól fogalmazzuk meg a következő 7 tanulságot.

1. A választás nem közügy, hanem szigorúan magánügy. Talán meglepő kijelentés elsőre, de szükséges leszögezni: a demokrácia működésének alapsejtje a választóurna magányában gyakorolt szavazójog. Ez – minden látszat ellenére – nem közügy, hanem magánügy. A választás jog, és nem kötelesség – a kommunista diktatúra bukása óta nem kötelező a választás Magyarországon, és a jog gyakorlása, annak mértéke fokmérője a közéleti állapotoknak. A választás szabadsága magában foglalja akár az érvényes, akár az érvénytelen szavazás lehetőségét. Végül pedig mind az egyéni képviselői, mind a listás szavazás mozgatórugójának ezer, meg egy oka lehet, személyi szimpátián át a szavazatok megosztásán át a „kisebbik rossz” választásán keresztül a vicc/kamupárt támogatásáig. Éppen ezért titkos a választás, mert leegyszerűsít egy komplex politikai meggyőződést, és nem ad pontos képet a választópolgár értékítéletéről.

2. Az emberek hátat fordítottak a képviseleti demokráciának. – Míg a 2010-es vélasztást sokan „előre lefutottnak” tekintették, a 2014-es részvételi arány kb. 61,24%-os arányával  a 2010-es adattól is elmarad. Ez kevesebb, mint a választópolgárok kétharmada. Szögezzük le mindjárt az elején: ez a legkevésbé sem érinti a választások legalitását, az eredmény közjogi kötelező erejét. Szó sincs erről. Van azonban ennek társadalmi, szimbolikus jelentősége, üzenete, amely túlmutat a jog világán, és amelyet nem lehet félvállról venni. Ez elgondolkodtató és aggasztó jelenség. Ez csökkenti a mindenkori választás, és a képviselők demokratikus legitimációját és a lakosság apátiáját, „passzív rezisztenciáját” jelzi, amely mind kormánynak, mind az ellenzéknek elgondolkodtató jelenség.

3. A választás az aktív szavazópolgárok akaratát többé-kevésbé tükrözi. Lehet érvelni a hazai médiaviszonyokkal, a választási rendszer „torz” jellegével, de a választói akaratot ez érdemben nem módosítja. Nincs olyan választási rendszer amelyben a leadott szavazatok ne a kormányoldal fölényes győzelmét, az ellenség megsemmisítő vereségét, és a szélsőséges erők megerősödését eredményezte volna. Üdvözlendő azonban az a jelenség, hogy nem kezdődött polémia „választási csalásokról” és mind az ellenzék, mind a szélsőségesek tudomásul vették az eredményt, ami a közéleti fejlődés alapfeltétele

4. Hanyatlik a választási kultúra: a megtermékenyítő viták és a konkrét választási programok fájdalmasan hiányoztak. A politikát győzelemre játsszák. Ne legyenek kételyeink: voltak érvek amellett, és a politikai racionalitás és a győzelem igénye indokolta a viták és a programok ütköztetésének elmaradását az egyik oldalon, a komoly szakmai és kormányképes „árnyékkormány” és komolyan vehető ellenzéki programok hiányát a másik oldalon. Vajon a politikai kultúra fontosabb a győzelemnél? A politikus számára talán igen, de az államférfi / államnő és az öntudatos civil számára semmiképpen sem. Joggal kérjük számon ennek az elmaradását: olyan országban szeretnénk élni, ahol a politikus elszámoltatható, éspedig a szabad sajtó és a program alapján. Nem helyes tendencia, hogy a politikusok biankó csekket kérnek a kormányzásra.

5. A nemi kiegyensúlyozottság teljes hiánya . Okkal érte kritika a magyar parlamentet a „macsóizmus” miatt  Nem tükrözi a nők társadalomban betöltött szerepét, hogy a 200 képviselő közül mindössze 19 nő lesz a parlamentben  Ez sokkoló és riasztó adat: mindössze 9,5%. Ennyit érnének a magyar nők? Mennél több nő ül a parlamentben annál kiegyensúlyozottabb döntések születnek. Gondoljunk csak a házasság, örökbefogadás, élettársi bántalmazás, női kvóták alkalmazása, a szülés és gyermektartás szabályaira, hogy csak néhányat említsünk azok közül a nőket is érintő kérdésekről, amelyekről róluk, nélkülük születik majd döntés.

6. A magyar és magyar választópolgárok közötti hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Azon politikai félelmek, miszerint a magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön lakó állampolgárok tömegesen az ellenzékre fognak szavazni, alaptalannak bizonyultak. A külföldi urnák hazaszállítását, és a “billegő” egyéni választókerületbe való bekeverésüket követően a billegő körzetek nem fordultak meg, tehát a külföldi szavazatok a hazai szavazati arányt tükrözték. Ennélfogva nincs politikai ok azon megkülönböztetés fenntartásának, amely szerint a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár szavazhat levélben, míg a magyarországi lakóhellyel rendelkező nem. Az igazságtalan, súlyosan méltánytalan, a választójog gyakorlása ellen hat, és megosztja a magyarokat – tehát orvosolni illendő.

7. A magyar választók döntöttek – vége a vitának? II. József óta a Bach korszakon át az Őszödi beszéddel bezárólag arra tanít a magyar történelem, hogy az országban nem működik a reformdiktatúra: hiába képvisel valaki progresszív értékeket, ha az nem találkozik a választók akaratával, az nem valósítható meg egy demokráciában. Ezért nem tartjuk demokratikus megoldásnak például sem az IMF („Trojka”) által az országokra erőltetett reformprogramokat, sem az ún. szakértői kormányt, mert hiányzik a demokratikus legitimáció. A progresszív gondolkodóknak mélyet kell lélegezniük, két lépést kell hátrálniuk, és el kell kezdeniük érvelni és megmagyarázni döntéseik érveit a magyar választóknak, mert csak általuk valósítható meg bármely progresszív politika a jövőben.

  • „Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” Kossuth Lajos
a bejegyzés rövidített linkje ►http://bit.ly/1qL91JG
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Szerény javaslat a magyar civil társadalom 12 pontjára

Választási kampány kellős közepében tűzzel játszik az, aki szót emel a közért. Közelgő nemzeti ünnepünk azonban szinte kötelez arra, hogy öntudatos civilként felemeljük a szavunkat a ‘már semmi sem szent’ szemlélet ellen: aggódva tapasztaljuk, hogy külön hordók körül csoportosulva külön-külön néptribünök hirdetik, hogy ki-ki miért tekinti magának március 15-ét. Tévedés. Március idusa senkié. A nemzeti ünnep nem lehet ‘jó ürügy’ pártpolitikai kampánybeszédre. Március 15-e mindenkié.

12 pont.jpg

Javaslatként hát a márciusi ifjak szellemében 12 közéleti pontot fogalmaztunk meg, és szerény javaslatunk a magyar közélet szereplői felé irányul. Az eredeti 12 pont is mindenkié, nem lehet kisajátítani. Bízunk hát benne, hogy e civil 12 pontot jószívvel a magáénak érzi majd minden magyar olvasó.  Fontolják meg, és ha a ködös, izgalmas kampámyidőszak elmúlik, fontolja meg a majdani felelős kormány és annak felelős ellenzéke, hogy milyen lépések útján valósíthatóak meg. Akár egy pont teljesülése is nagy siker – de mi valamennyi teljesülését nyomon követjük majd és elvárjuk.

Mit kíván a magyar civil társadalom?

1. Kívánjuk a közmédiumok szabadságát, censura eltörlését. A köztelevízió, rádió, és hírügynökség szakmai működésének helyreállítása. A mindenkori politikai hírszerkesztés megszüntetése. Kiegyensúlyozott, független és pártatlan hírszolgáltatás, a mindenkori hatalom és ellenzék elszámoltathatóságának alapfeltételeként.

2. Roma integrációt. A rendelkezésre álló nemzetközi és hazai források közvetlen biztosítását a Roma lakosság és civil szervezetek számára. A magyar társadalom legnagyobb, jelentős részben mélyszegénységben élő kisebbségének felzárkóztatását célzó programok indítását. A szegregáció minden formájának megszüntetése, az egyenlő bánásmód garantálása.

3. Együttműködést a Kárpát-medencében. Határmenti régiós együttműködések kialakítását. Közös történelemoktatást. Testvérvárosi és testvériskolai kapcsolatok kialakítását. Kölcsönös nyelvtanulást. Egyszóval: Trianon feldolgozását és meghaladását a XXI. századi Európában.

4. Törvény előtti egyenlőséget jogállami tekintetben. A jog uralmának biztosítása, a visszamenőleges hatályú törvényalkotás jogállami feltételeinek betartása. Átlátható és kiszámítható, minőségi jogalkotást, érdekegyeztetéssel és a civil szervezetek véleményének érdemi figyelembe vétele mellett. Garanciát a népszavazás gyakorlati alkalmazhatóságára, és a Nemzeti konzultációk érdemivé tételére.

5. Nemzeti Alkotmányt. Közmegegyezésen alapuló alkotmány elfogadását a jelenlegi alkotmány módosításával. Társadalmi vitát és nyílt, befogadó alkotmányozó folyamatot a társadalmi és civil szervezetekkel, valamint politikai pártok részvételével konszenzusos alapon.

6. Visegrádi integrációt. Megerősített együttműködést az EU-ban a visegrádi országok között: közös képviseletek, közös véderő, a közös gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, érdemi álláspont-egyeztetést és együttes érdekérvényesítést európai és nemzetközi fórumokon – szakértői és döntéshozó szinten egyaránt.

 

7. Az uram-bátyám viszonyok megszüntetését. A közbeszerzések tisztaságának garantálása. A választási finanszírozás átláthatóvá tétele. A pályázati rendszer helyreállítása, az egyoldalú döntések megszüntetése. Független, fenntartható közfinanszírozást a magyar civil szervezetek számára. Az egészségügyet mérgező korrupció, a hálapénz felszámolása.

 

8. Egészségi, Oktatási, Kulturális, Szociális és Környezetvédelmi jogok biztosítása. Preventív népegészségügyi politikát és az egészségügyi rendszer reformját. Független és versenyképes oktatást iskolától egyetemig, az európai és nemzetközi tanulmányutak támogatását. Magyarországot ma ismét a kultúra emelheti föl, és teheti ismét naggyá. A válság áldozatait segítő jóléti állam helyreállítását, a hajléktalanüldözés megszüntetését. Fenntartható erőforrások bevezetését közintézményekben, és magánházakban állami és EU-s támogatással. Megfelelő erőforrások biztosítása a mindenkori költségvetésben e kulcságazatoknak.

 

9. Nemzeti Véderőt. A magyar véderő önbecsülésének helyreállítását, XXI. századi ütőképes, a NATO követelményeknek megfelelő, jól képzett és korszerűen felfegyverzett magyar alakulatok kiképzését.

10. Decentralizációt. A főváros központúság mérséklését, döntéshozó, adminisztratív, és gazdasági központok, intézmények kitelepítését vidéki városokba. Egységes autópálya és vasúthálózati összeköttetést a főváros és vidéki központok, és ez utóbbiak között.

 

11. A politikai eljárások gyakorlatának felszámolását. A politikai jellegű eljárások felfüggesztése. A politikai küzdelem alapja programok, és szakmai érvek legyenek, ne gyűlöletkampányok, lejáratások, vádemelések, perek és karaktergyilkosságok. A politika korlátozódjon a közéletre, hagyja érintetlenül a magánéletet.

 

12. Autonómia. A határon túl élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak elismerése. Területi autonómia a tömbmagyarságnak. Kulturális, oktatási autonómia a szórványmagyarságban élőknek, a Kárpát-medencén kívül és belül. Az írott, beszélt és elektronikus anyanyelvhasználat jog garantálása az egyes településeken számarányos korlátozás nélkül.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1fUP3UJ

A gyűlöletkampányról

Magyarország nemzeti és európai választási kampányok kellős közepében van. Az elmúlt évek fejleményei közepette e kampányidőszakok sajátos magyar rákfenéjévé vált a gyűlöletkampány, a lejáratókampány, divatosabb nevén „karaktergyilkosság”. Ezek a magyar közélet rákfenéi, és mérgezik a konstruktív viták légkörét, ami politikusok közötti óhatatlan személyeskedésbe csap át. Szükséges velejárója-e a gyűlölködés a magyar közéletnek? Miként lehet túllépni-e helyzeten?

Áttekintés a magyarországi választásokról

Magyarország nem rendelkezik évszázados demokratikus tradíciókkal, mint a legrégebbi működő demokráciák, Anglia (XVII. sz), Egyesült Államok (Függetlenségi Nyilatkozat), Franciaország (1789 – a nagy francia forradalom). De mindjárt az elején ne keseredjünk el: a mai Európa sok tekintetben mintaadó, de minenképp stabil demokráciája az a Németország, amely 1945 előtt militarista és autoriter jegyekkel „büszkélkedhetett” és a második világháború kirobbantásáért felelős nácizmus táptalaja volt – mindezek ellenére alig 70 év alatt mintaadó, stabil demokráciává fejlődtek.

A magyar pártpolitikai hagyomány a Konzervatív párt (1847) megalakulásával kezdődött, (amelyet követett a reformkori ellenzék párttá szerveződése) és a szabad választási rendszer az 1848. évi áprilisi törvényekkel bontott zászlót. A demokratikus tapogatózás jellemzője a rendkívül szűk (de korabeli európai összehasonlításban haladó) választójog, a nemesi elit dominanciája, amely az ország akkori lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségi választóktól való félelemmel is magyarázható.

A szociáldemokrata és munkásmozgalmak az I. világháború hajnalára kiérlelték az általános, egyenlő, titkos választójog követelését, amelyet jellemző módon Tisza István „vak ugrásnak a semmibe” minősített. Talán a titkos választáson elszenvedett egyéni mandátumot illető választási vereség, talán a korabeli magyar lakosság iskolázottsága motiválta Bethlen Istvánt az antidemokratikus nyílt választás bevezetésére („A magyar embertől idegen a titkolózás. A magyar ember nyíltan választ” miközben a választási helyiség előtt „cicáztak a csendőrtollak”). Az 1938-as, első titkos választás pedig – sajnálatos módon – a nyilasok előretörését eredményezte.

A berendezkedő kommunista rezsim a kollektivizmus mellett a demokrácia eszményét is megcsúfolva kötelezővé tette a választást az egyetlen állampárti jelöltre, ami groteszk és megalázó helyzetet eredményezett, és máig ható érvénnyel megmérgezte generációk közösségről alkotott véleményét. A szigoron az 1985-ben bevezetett kettős jelöltállítás, majd a tárgyalásos rendszerváltás enyhített, hogy 1990-től kezdve valóban független és demokratikus választásokra kerüljön sor. E téren Magyarország jelesre vizsgázott: nem férhet kétség az elmúlt 24 évben gyűjtött demokratikus tapasztalatok értékéhez, amely jogos büszkeséggel tölthet el minden magyar választópolgárt.

A gyűlöletkampányról

Mégis, a relatív alacsony választási részvétel – amely figyelmeztető módon a magyar polgárok politikától való elfordulását jelzi – a gyűlöletkampány vált a magyar közéletet mérgező tényezők egyikévé. de mit is rejt ez a hangzatos szó? Nos, semmi egyebet, mint az ügyalapú politizálás helyett a személyalapút, és a saját program helyett a politikai ellenfél hitelének lerombolását.

Machiavelli lesújtó véleménnyel volt a politika és az etika viszonyáról. Álláspontja szerint a politikában az etikai normák korlátozottan érvényesülnek. A háborút a politika folytatásának találta más eszközökkel. Ez pedig rendkívül veszélyes opportunista tendenciákat szabadított fel máig ható érvénnyel: a politika legfontosabb „csatatere” a választási küzdelem, ahol a választási győzelem a tét, amelynek fontossága miatt a versengő pártok adott esetben majdhogynem minden eszközt igyekeznek bevetni a másik ellehetetlenítése érdekében.

Válságtünetek: személyeskedés, karaktergyilkosság, személyiségalapú politika

Szemléltetés céljából három, köztereken látható plakátot választottunk ki (MSZP, Fidesz-KDNP, Liberálisok), amelyek – megítélésünk szerint – jól szemléltetik a fent megfogalmazott, aggasztó tendenciát. A kampányok mindegyike kizárólag negatív üzeneteket tartalmaz, kizárólag a másik lejáratására irányul, amely persze indirekt módon a saját politikai tőke reklámozását is célozza.

Ugyanakkor nem nehéz ellenpéldát találni pozitív üzenetekre sem – politikai értékítélet nélkül álljon itt példának három pozitív plakát

A gyúlöletkampány nem hatékony. Az elmúlt évek választási eredményei és részvételi hajlandósága azt támasztják alá, hogy a gyűlöletkampány nem „csodafegyver” nem bizonyított, hogy képes választási sikert eredményezni, mi több, annyiban káros és antidemokratikus, hogy kimutatható hatása inkább a választási hajlandóság csökkenésében van, ami veszélyként végső soron az emberek demokráciától és választásoktól való elfordulását eredményezi.

Hihetetlen, de így igaz: a mai magyar közéletben politikusok legfontosabb üzenetei sokszor kimerülnek a másik fél tagadásában, személyeskedéstől sem mentes „lejáratásában”. Sokan hivatkoznak az öszödi beszédre, szerintem tévesen. Karaktergyilkosságról ugyanis akkor beszélhetünk, ha valamely politikus ellen valótlan, alaptalan lejárató kampány épül – a valós csalások kiderítése ugyanis ezzel ellentétesen a független újságírás legfontosabb feladat. Ezért nem karaktergyilkosság az öszödi beszéd, mert az egy önleleplező, és máig feldolgozatlan hitelvesztés, nem az Schmitt Pál plágiumügye, de annak tekinthető az ügyészség alaptalan vádemelése (Sukoró-ügy) igazságszolgáltatás bevetése (felmentéssel záruló vádemelések), vagy politikai lejárató kampány (Keller László tevékenysége vagy az elszámoltatási biztosi funkció – bizonyítható lényegi eredmények nélkül)

A tisztességtelen politikai verseny tilalma

A kórtünet adott. Mi a megoldás? Semmi egyéb, mint a piacon nagyon is jól működő tisztességtelen verseny tilalma. Vegyünk egy röpke pillantást a mindennapjainkat – rendkívül sajnálatos módon – elárasztó reklámokra. annyi helyen és módon találkozhatunk vele: a reklám funkciója az, hogy lényegében az egekig felmagasztolhatja a reklámozni kívánt terméket (valós, manipulált módon ugyan, csúsztatásokkal és trükökkel), de nem pocskondiázza, mert nem pocskondiázhatja a konkurens terméket. Ez lehet a recept a politikára is: tessék a saját termékre fókuszálni, álljanak az adott párt prominens személyiségei a címlapon pozitív üzenetekkel, és lépjünk túl a másokra irányuló sárdobáláson. Ez akkor is igaz és így van, ha sokak szerint a választás érzelmi kérdés, és sokkal könnyebb valami ellen mozgósítani, mint valami mellett.

Megoldási javaslat: érvek ütköztetése érzelmek helyett

De ez önmagában nem elég. A tisztességes politikai verseny fent bemutatott modellje „csak” a politikai versengés formáját érinti, tartalmát nem. Márpedig ez is ugyanolyan fontos. Tessék kérem programokat készíteni, bemutatni, ügyeket képviselni, érveket bemutatni, és lépjünk túl a „monnyonle” a „távozzon a közéletből” és a „szégyellje magát” személyeskedő, de önmagában semmintmondó lózungokon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://ow.ly/tmEFq 
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Devizahitelesek, Kúria, jogegységi határozat – vége a vitának?

A folyamatban lévő devizahiteles perek kapcsán a bíróságok jogalkalmazási gyakorlatának egységesítése érdekében a Kúria a közelmúltban jogegységi határozatot fogadott el, amelynek lényegi elemei között az is szerepelt, hogy önmagában a devizahitel szerződések lényegében nem jogellenesek pusztán amiatt, mert a bank költségeket számol fel, és az árfolyamcsökkentésről való tájékoztatás nem kötelező eleme a szerződésnek.

Itt született az ítélet

A Kúria (korábbi legfelsőbb bíróság) jelenlegi épülete

Mi fán terem a jogegységi határozat?

A jogegységi határozat a legfőbb magyar bírói fórum, a Kúria kötelező jellegű állásfoglalása olyan elvi jelentőségű ügyben, ahol a bíróságok gyakorlata eltér.  A magyar jogrendszer az írott, római jogon, és nem az angol, precedensjogon alapul, ami annyit tesz, hogy a bíróságok az írott törvényt értelmezik, és az egyszerű bírói döntések nem teremtenek más bíróság számára kötelező jellegű precedenst. Mivel előfordul emiatt, hogy két bíróság eltérő következtetésre jut, az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében a Kúria jogi „fegyvere” a bíróságok jogértelmezésére nézve kötelező jogegységi határozat. Jogegységi határozat születhet polgári, közigazgatási és büntető ügyben egyaránt.

Mit mond ki a devizahiteles ügyekre vonatkozó 6/2013-as PJE határozat?

I. A hitel/kölcsön szerződésben a pénzügyi intézmény nemcsak kamatot, hanem díjat és költséget is felszámíthat, ezek felszámítása önmagában jóerkölcsbe ütközınek nem tekinthető.

II. Annak a Hpt. által biztosított lehetőségnek – mely szerint a pénzügyi intézmény a  hitel/kölcsön szerződéseket az ügyfél terhére egyoldalúan módosíthatja – a kölcsönszerződésben történı szerepeltetése önmagában nem tisztességtelen, nem minősíthető a szokásostól eltérő  gyakorlatnak. Hivatalból nem kötelezettsége az eljáró bíróságnak az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő konkrét szerződési feltételek esetleges jogszabályba ütközésének, jóerkölcsbe ütközésének vizsgálata, ha az adott feltételek a peres iratok részévé nem váltak, a feltételek jogszabályba, jóerkölcsbe ütközésére a felperes nem hivatkozott.

III. Az árfolyam lehetséges változásának becslése a hitel/kölcsön szerződésnek nem kötelező tartalmi eleme

A 6/2013. számú PJE határozat határozat teljes szövege a Kúria honlapján olvasható. http://www.lb.hu/hu/joghat/62013-szamu-pje-hatarozat

A jogegységi határozat rövidített, közzétett változata a Budapesti ügyvédi kamara honlapján érhető el. http://www.bpugyvedikamara.hu/files/169/169600.pdf

A budapesti ügyvédi kamara közleménye szerint „a Kúria a Bírósági Határozatokban közelmúltban megjelent egyik elvi határozata sok szelet kifog azon érdekvédők vitorlájából, akik szerint a devizahitel-szerződések szinte minden pontja törvényellenes.” A magunk részéről nem osztjuk ezt az álláspontot, a következők miatt.

A Kúria történelmi épülete (ma: Néprajzi múzeum)

Mit jelent a Kúria konkrét döntése?

Megítélésünk szerint a Kúria dodonai döntést hozott, és nem döntötte el a devizahiteles szerződések jogellenességét általános jelleggel. („A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeztek én nem ellenzem.”) A fogalmazás a jogban kulcsfontosságú, minden vesszőnek súlya van. Mit is mondott ki a Kúria?

I. A bank természetesen számolhat fel költségeket.

II. A devizahiteles szerződések önmagukban nem ütköznek a jóerkölcsbe, nem jogellenesek. Azaz: jogszerű volt a devizahitelesek puszta léte.

III. Önmagában az nem teszi érvénytelenné a szerződést, hogy nem került tájékoztatás belefoglalása.

Mind a három pont lényegében elfogadható. De az ördög a részletekben rejlik és a konkrét szerződéseket a maguk teljességében kell vizsgálni. Márpedig a Kúria döntése ilyen rélszletekbe nem megy bele, pedig egy per eldöntése szempontjából ez kulcsfontosságú. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ügyfelek nem a banki költségeket , illetve azok felszámítását (I.),  az egyoldalú kamatkiigazítást (II.) vagy a tájékoztatás írásba foglalásást (III.) behezményezték (megjegyezzük, elég valószínű és életszerű a banki ügyintézők szóbeli tájékoztatása a szerződéskötéskor az árfolyamkockázatról). A jogi probléma, és a devizahiteles szerződések semmissége szvsz abban áll, hogy a konkrét ügyekben az lett az eredmény, hogy egy példával élve a 40.000 forintos törlesztőrészlet  a duplájára (80.000), háromszorosára (120.000) nőtt. Márpedig a fenti intézkedéseket (I., II., III.,) nem önmagukban, hanem összességükben kell vizsgálni. Következésképp adott ügyben olyan feltételek együttes fennállása (I. II III.) esetén, amelyek összhatásaképp a devizaszerződések érvényessége és/vagy arányossága vitatható. Az, hogy egy konkrét devizaszerződés érvénytelen, vagy „csak” visszamenőleges hatállyal arányosításra (a törlesztőrészlet elviselhető mértékre való csökkentése) szorul, a konkrét bíróság feladata eldönteni minden egyes eseti ügyben. A Kúria döntése ezt nem teszi kötelezövé, de nem is gátolja meg. Ezért joggal várható devizahiteles perek sokasága.

Valóban csak erre a következtetésre juthatott a Kúria, avagy a jogértelmezésről

A jog legfőbb sajátossága, hogy értelmezésre szorul. Köznépiesen fogalmazva ezt úgy egyszerűsíthetem le, hogy a jogot így is lehet értelmezni, meg úgy is. Kicsit szakmaiabban megközelítve: a ‘Pacta sunt servanda’ (a szerződések teljesítésének az elve) valóban nagyon fontos jogi alapelv, de korántsem mindenható. Polgári jogi szigorlaton beugró/bukókérdés az ezt kiegészítő, legalább ilyen súlyú a ‘Clausula rebus sic stantibus elv’ minek a lényege, hogy a megváltozott körülményeket figyelembe kell venni a teljesítéskor (iskolapélda: elvállalom egy bicikli tárolását a széferemben (letéti szerződés) A széferbe belecsap egy villám, és leég. Ez alapján a letéti szerződés teljesítése tőlem okkal nem várható el)

A fenti bevezető után: szerintem a Kúria juthatott volna más következtetésre, magyarul nem fogadható el az az érv, hogy kötelező volt erre a következtetésre jutnia.

A Kúria állásfoglalásának megítéléséről

Többször hangoztatott jogi álláspontom a devizahitelekkel kapcsolatban, hogy egész egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy egy 40.000 törlesztőrészlet a duplájára, háromszorosára emelkedjen, és az ezt eredményező klauzulák egész biztosan gyenge lábakon állnak.

Volt igazságügyi alkalmazottként hozzátenném: az általam látott ítéletek jelentős része, ha lehetett és megtehette, igyekezett a lehető leginkább kitérő válaszokat adni, és az állásfoglalást megkerülni, ami szerintem nem helyes megközelítés. Éppen ezért – bár nem értek vele egyet, de – támogatom, hogy a Kúriának legalább volt bátorsága foglalkozni a kérdéssel, jóllehet az egyértelmű állásfoglalást a lehetőségek fényében igyekezett elkerülni. Annak megítélését, hogy a Kúria döntésében figyelemmel volt a nemzetgazdasági következményekre, nyitva hagyjuk, mert ez tényleg egyéni megítélés kérdése, hogy a bíróság következetesen csak az írott jog értelmezésére szorítkozik, vagy tágabb összefüggéseiben, társadalmi hatásukra figyelemmel értelmezi a jogot. Mindkét álláspont védhető, a Kúria pedig az utóbbit követte.

A Kúria döntésének törvényhozói, és végrehajtói minősítéséről

Civilek, üzletemberek és öntudatos állampolgárok szíve joga kommentálni a Kúria döntéseit, azonban – szerintem – mind a végrehajtó, mind a törvényhozó hatalmi ág képviselőinek tartózkodnia illenék bírósági döntések akármilyen minősítésétől, mert ez a bírói hatalmi ág függetlenségének megkérdőjelezésére alkalmas.

A Kúria nyilatkozott, vége a vitának?

Nyilvánvalóan nem. Egyrészt a jogalkalmazás terén sem lett a devizaügyek záróköve a jogegységi határozat, másrészt a jogalkotó (a Parlament) előtt továbbra is nyitva áll az út a kérdés rendezésére. Hol a politikai bátorság ezek használatára?

Sok mindent lehet a jelenlegi kormányzat szemére vetni, de azt, hogy visszafogott, mérsékelt lenne, vagy ne lenne képes akaratának keresztülvitelére, azt talán nem.

Ennélfogva, amennyiben nem történik megfelelő intézkedés a devizahitelesek ügyében, az – számomra – egyértelműen tudatos politikai döntés.

E politikai döntésnek nyilvánvaló anyagi és politikai következményei lennének. Ezért az én olvasatomban e döntés hiánya politikai bátorság hiányából fakad.

A bíróság nem jogalkotó, hanem jogértelmező, törvénykező szerv. A törvényhozó hatalom feladata tehát olyan szabályozás megalkotása, amely a szabályozataln helyzetet rendezi, és megoldja a devizahitelesek méltánytalan helyzetét. Olyan megoldást látok elképzelhetőnek, ahol a károk egy részét az adósok, egy részét a bankok és valamely részét a kormányzat viseli – ki-ki felelősségének megfelelő mértékben, mert senki sem ártatlan ebben az ügyben (ha nem így lenne, az viszont a forinthitelesek szempontjából lenne méltánytalan). Ezt hívom én tripartit összefoggásnak.

Amennyiben tehát megvan (lenne) a politikai szándék a rendezésre, a kormányzat számára rendelkezésre állnak a törvényhozási eszközök. Hogy ez pontosan milyen formában történne, csupán jogtechnikai kérdés – szerintem.

A visszamenőleges hatályú jogalkotásról és a jogállamiságról

Szögezzük le mindjárt az elején: önmagában a visszamenőleges hatályú jogalkotás illetve jogalkalmazás megfér a jogállamiság elvével. A túlzott, visszaélésszerű visszamenőleges hatály az, ami a jogállamisággal összeegyeztethetlen.

A jogalkalmazást nézve, majd minden bírósági döntés, amely valamely szerződést érint, visszamenőleges hatályú, hisz adott esetben egy semmis szerződés megkötésének időpontjától kezdődően (visszamenőleg) tekintendő meg nem kötöttnek. Hasonlóképpen a büntetőjogban, a rehabilitáló ítéletek a korábbi ítéletek megszületéséig visszamenőleg válnak érvénytelenné.

A jogalkotást nézve le kell szögezni, hogy a visszamenőleges hatály rendkívül korlátozott mértékben, szigorú követelményeknek megfelelően használható azért, hogy . A kivételes eszköz azt is jelenti, hogy csak a lehető legszükségesebb mértékben használható, akkor, amennyiben az érintettek számára ez egyértelmű előnyt jelent (példával élve, az állam megemeli az ÁFÁ-t, majd kiderül, hogy ezzel megsértette az Uniós jogot, mert a kötelező, harmonizált mértéknél nagyobb terhet rótt a jogalanyokra. E fiktív esetben tehát a kormány benyújthat egy olyan törvényt, amely az Unió joga által előírt mértékre szorítja vissza az ÁFÁ-t, és a jogalanyok visszamenőleges hatállyal mentesülnek a túlzott ÁFA megfizetési kötelezettsége alól. Adott esetben ez a visszamenőleges hatály jogállami alkalmazásának lehetünk tanúi)

Miként viszonyul a visszamenőleges hatály a devizahiteles szerződésekhez?

Három végkövetkeztetés vonható le. Az első az, hogy nem a visszamenőleges hatály veszélyezteti a jogállamiságot, hanem annak nem körültekintő használata. A második,  hogy a jelenlegi ciklus a visszamenőleges hatályú törvényalkotás bizonyos mértékben és esetekben túllépte a jogállamiság által megkívánt mértéket, így a jogállamiság elve sérült. A harmadik, hogy a devizahiteles szerződések korlátozott, visszamenőleges hatályú módosítása indokolt lehet a méltánytalan sérelmek orvoslása érdekében, hisz visszamenőleges hatályú szerződésmódosítást – ahogy azt fent bemutattuk – bármely bírósági ítélet is alkalmazhat.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1lZYV3j
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Az apolitikus hozzáállás veszélyeiről

A kormányzati ciklus végén, a választási kampány előestéjén helyénvaló röviden megállni, és biccentést követően látleletet adni a hazai közállapotokról. Hová jutott az ország eddig? Mit várhatunk a választási kampánytól? Miként célszerű megítélnünk a közéleti kérdéseket?

Elöljáróban szeretnénk leszögezni, hogy közélet alatt mi egy tágabb kategóriában gondolkodunk, amely a szűk értelemben vett politika szféráján túlmenően magában foglalja mind a gazdasági ágazatot, mind pedig a legtágabb értelemben vett civil szerveződéseket. Egy egészséges, demokratikus társadalom legfőbb fokmérője számomra e három ágazat kiegyensúlyozott viszonya. Ami a sajátos magyar viszonyokat illeti, etéren azt kell megállapítanunk, hogy a magyar társadalom szélsőségesen, már-már egészségtelen mértékben átpolitizálódott („Ha két magyar hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, akkor hamarost három különböző pártot alapítanak.”) Ahelyett, hogy dinamizmus uralkodnia a különböző logika mentén működő rendszerek között, sokkal inkább mind a gazdaság, mind a civil szféra a politika szolgálóleányaként viselkedik. Ez nem helyes. Amennyiben tehát az öntudatos állampolgároknak feladatuk van, úgy az ennek a téves logikának a meghaladása, és a társadalom működésének visszaterelése egy kiegyensúlyozottabb mederbe.

A 2014-es választási kampányról

Mivel még a köztársasági elnöki bejelentés nem hangzott el, ezért a kampány hivatalosan nem kezdődött el, így most helyénvaló leszögeznünk, hogy eleve három választásnak nézünk elébe. E három közül egynek, a parlamenti választásoknak kellene leginkább a magyar belpolitikáról szólnia, az európai parlamenti és önkormányzati választásoknak inkább az európai és a helyi közügyeket kellene középpontba állítaniuk. A vállalkozói és a civil szféra – tágabb értelemben az öntudatos állampolgárok közössége – az, amelyik rákényszerítheti erre a mindenkori  politikai elitet.

Számít-e az, hogy ki nyeri a választást?

Igen is, meg nem is.

Számít annyiban, hogy a demokrácia a szavazás során elért győzelemről (is) szól, e versengés díja pedig a politikai hatalom. Márpedig egy ország állampolgárai számára nyilvánvalóan számít, hogy kinek adnak kormányzati felhatalmazást, és az ígéretek mennyiben válnak valóra (etekintetben rendkívül tanulságos megvizsgálni a 2002-es, a 2006-os és a 2010-es kormányok választói felhatalmazását és azt, hogy ezt a felhatalmazást mennyiben legitim módon  hajtották végre az említett kormányok).

Másfelől azonban annyiban viszont nem a nyereség a legfontosabb, hogy a politika nem élet-halál kérdése (még akkor sem, ha valakik ennyire komolyan veszik), és a választási vereség is befolyásos, ellenzéki szerepben hasznosul, amely ügyes politizálást követően később kormányzati megbízássá formálható. Sokkal fontosabb a győzelemnél az, hogy egyrészről a mindenkori vesztes ismerje el a mindenkori győztes politikai győzelmét és fogadja el a választói népítéletetl. De legalább olyan fontos a magas választói részvétel, amely igazi legitimációt adhat mind a kormány- mind az ellenzéki oldalnak. A magas választói részvétel pedig úgy érhető el, ha a politika komolyan veszi magát, és a valós közügyekkel és az égető társadalmi problémákkal (a hazai cigányság integrációja, a mélyszegénységben élők helyzete, a munkanélküliség leküzdése, a fiatalok kivándorlásának megakadályozása, a hajléktalanok helyzetének rendezése, a népegészségügyi mutatók javítása, az egészségügyi rendszerek konszolidációja, az elfogadhatatlan mértékű antiszemitizmus visszaszorítása, a határon túli magyarok jogfosztása elleni fellépés stb. stb.) foglalkozik.  Az emberek elégedetlenségéből táplálkozó, elgondolkodtató méretű társadalmi támogatottsággal rendelkező Jobbik az ékes és figyelmeztető példája annak, hogy hova vezet a problémák szőnyeg alá söprése. Programok és révek vitája hozza mozgásba a választói akaratot, és nem a sárdobálás. Számomra ugyanis az, hogy „igen, de legalább jobbak vagyunk mint ők” érvelés, és a karaktergyilkosságokra épülő, a másik kritizálásában kimerülő „sérelmi politika” legrosszabb magyar hagyományaink folytatója

Miként viszonyulhat az öntudatos állampolgár a fentiek fényében a magyar politikához?

Mértékletességgel, és a jogos állampolgári elvárások számon kérésével. Az epikuroszi idők bölcs mondását követve, a bölcs ember megfelelő távolságot tart a politikától, mint a tűztől. Se nem megy túl közel hozzá, hogy meg ne égjen, se nem megy túl távol, hogy meg ne fagyjon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1byTXEY
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Mérlegen a magyar miniszterelnökök: államférfiak, politikusok és az átmenet emberei

Magyarország a rendszerváltást követően a kancellárdemokrácia útját választotta, ahol legfőbb közjogi és politikai hatalom a mindenkori miniszterelnök kezében egyesül. Így nem haszontalan egy rövid áttekintést adni arról, hogy kik voltak az ország első emberei az elmúlt 25 évben, és mint üzen a közelmúlt a jelennek, és a jövőnek. Alapvetően három típusba sorolhatók a modern magyar miniszterelnökök: van, akik államférfinak tekinthetők, találunk köztük minden hájjal megkent, vérbeli politikusokat, és jelen vannak az átmenet emberei is.
Az államférfiakról
Államférfinak tekinthetjük mindazon magyar miniszterelnököket, akik az ország sorsának alakulására meghatározó, korszakalkotó hatást gyakoroltak, amelyeket nemzetközi elismertség is övez. Ehhez nemcsak széles látkörre, hanem olyan szintű, napi politikai érdekek fölé emelkedésre is szükség volt, amely lehetővé tette az ország érdekeinek mérlegelését és szem előtt tartását, amely képesség csak kivételes keveseknek adatott meg.
Antall József “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” (1990-1993)

A demokratikus korszakváltás első miniszterelnöke főműve jelentős részben miniszterelnöksége kezdetére már befejeződött. A harmadik magyar köztársaság, úgy, ahogy azt eddig ismertük, nagymértékben egy felkészült, nyugati látőkörű politikus keze nyomát viseli magán, aki bábáskodott a mai kancellárdemokrácia kialakítása felett. Az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokon túl ehhez szükség volt az ún. MDF-SZDSZ paktum tető alá hozására is, amely a túlbiztosított országot egyben kormányozhatóvá is tette, a fölöslegesen kétharmadossá tett törvények felessé tételével. Mindez még az új alkotmány fényében is igaz, mert az a közjogi berendezkedés ’89-es alapjait lényegében rendszerszerű felforgatás nélkül változatlanul hagyta.

Antall József politikai szerepe önmagában is mintaadó volt szövetségesnek és ellenfélnek egyaránt – telán megkockáztatható, hogy az ellenség szót nem használta. Mindehhez szakmai felkészültség, a politikai rivális tisztelete, és mértékadó, hagyományos értelemben vett konzervatív értékrend társult, amely bántóan hiányzik a mai magyar közéletből.

Mindez akkor is érték és akkor is igaz, ha sokak számára az első 3 év “kamikaze kormány” tevékenysége nem váltotta, mert nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1990 előtt szőnyeg alá söpört problémák a rendszerváltáskor egyszerre jöttek a felszínre, amely nagyobb gazdasági visszaeséssel párosult, mint a II. világháború utáni, ami szükségszerű népszerűségvesztéstsel egybekötött illuzióvesztést, és rövid távú politikai vereséget eredményezett. Mindezt halálos betegség kísérte végig, amelyből az ország csak annyit, és olyan mértékben szerzett tudomást, amennyire ez elkerülhetetlen volt – amelynek fényében válik talán érthetővé, miért illeti meg az első három év politikai mélyrepülés ellenére mégis az első demokratikusan megválasztott miniszterelnököt kiemelt hely a nemzeti panetonban. Méltán viseli Antall József nevét az Európai Parlament három brüsszeli főépületének egyike Willy Brandt és Altiero Spinelli mellett.

Horn Gyula „Na és?” (1994 – 1998)

Horn Gyula az ellentmondások embereként emelkedett a kiemelkedő rendszerváltók és miniszterelnökök sorába, amely a rendszerváltás éllovasává tette. Nem megtagadva az egyébként vitatható pufajkás, majd kommunista múltját, az MSZMP azon reformkommunista szárnyához tartozott, amely nemcsak sikerrel készített elő és gyorsította fel a rendszerváltást (amelyben neki magának is tevékeny és meghatározó szerepe volt) hanem – igaz, még külügyminiszterként – olyan világpolitikai jelentőségű döntés meghozatalát eredményezte, mint az 1989-es határnyitás a keletnémet menekültek számára, amely – egyebek mellett – a mai napig meghatározó befolyást gyakorol a magyar-német kapcsolatokra.

Miniszterelnökségét nem mindennapos politikai rutin és tehetség, az ellenfél tisztelete és meghallgatása, és pragmatikus döntések, továbbá kompromisszumok sorozata jellemezte. Gazdaságtörténeti mérföldkő, és a további ciklusok sikerességet alapozta meg a gazdasági konszolidációval (Bokros-csomag), amely – mint oly sokszor a magyar történelemben – a szakadék széléről rántotta vissza az országot. Nem rajta múlt, hogy a konszolidáció eredményeit a soron következő kormányok jól-rosszul használták, majd felélték.

Álságos tagadás helyett megtestesítve a kádári kisembert, vállalta, honnan jött, amely sok választó számára reális tükörképet tartott, és amely semlegesítette 1994-es választási győzelemmel válaszolt a „kommunistázásra”.”Politikai öröksége maga a Magyar Szocialista Párt léte, amely az ő pártelnöki, majd miniszterelnöki irányító keze alatt lett kommunista utódpártól baloldali kormány- és váltópárt, az SZDSZ-el való koalícióra lépés révén pedig visszavonhatatlanul a magyar demokratikus közélet részévé vált. Közéleti öröksége a mértéktartás és a veszíteni/visszavonulni tudás: ne feledjük, kétharmados többsége ellenére nem vállalta az újraalkotmányozást az ellenzék nélkül.

Nem véletlen, hogy Kelet és Nyugat meghatározó politikusai a Nobel békedíjas Gorbacsovtól a néppárti Jean-Claude Junckeren át a vezető szociáldemokrata Martin Schulzig mindenki egyöntetűen elismerően nyilatkozik e „nagy, kis emberről”. Talán helye és ideje van, hogy mi magyarok is megadjuk az államférfinak járó tiszeletet, és – minden hibájával együtt – a megérdemelt közéleti helyén értékeljük, az államférfiak között.

A politikusokról

A vérbeli politikusnak  retorikai képességeket, gyors észjárást, taktikai érzéket, jó reakcióidőt és helyzetfelismerési képességet, rögtönzési hajlamot, és ha nem is kötél, de sodronyidegeket kell birtokolnia a sikerhez. Azon miniszterelnökök érdemelték ki a politikus minősítést, akik ezeknek a rendkívül összetett és nehéz követelményeknek maradéktalanul megfelelnek. A politika szakma – naivitás lenne az ellenkezőjét hinni – de a fent említett “jó” politikusi képességek szükséges, de nem elégséges  feltételei a politikai sikernek. A „jó” politikusi képességeket egyaránt lehet jól és rosszul kamatoztatni. Politikai értékítélet és minősítés nélkül azonban leszögezhetjük: a „jó” politikus önmagában elismerésre méltó erény és érték, még akkor is, ha „jó” politikai tulajdonságok önmagukban nem mindig eredményeznek maradéktalan politikai sikereket.

Orbán Viktor I. „Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” (1998-2002) és II. „Egy a tábor, egy a zászló.” (2010-)

orban98-02

orbanviktor2010

A politikus miniszterelnökök ismertetését megérdemelten Orbán Viktorral kezdjük, akinek politikai karrierje üstököshöz hasonlíthatóan egyedülálló a rendszerváltás utáni magyar politikai életben. A harmadik köztársaság vitathatatlanul legsikeresebb magyar politikusával van dolgunk, aki egyedülálló módon kétszer is alkotmányos módon kapott legális és egyben legitim módon kormányalakításra szóló megbízást.

Pályája generációs értelemben is egyedülálló, hisz politikai szocializációja kivételesen fiatalon kezdődött – ne felejtsük, hogy a Fidesz generációs pártként alakult. Leginkább emlékezetes politikai tette – más miniszterelnökökéhez hasonlóan – a rendszerváltás megelőzően nyúlik vissza, amikor is 1989. június 16-án Nagy Imre mártír-miniszterelnök újratemetésén elmondta nevezetes beszédét, amellyel Göncz Árpád köztársasági elnök szavaival élve “berobbant” a hazai közéletbe.   Az első két választási ciklusban két igazán nagy miniszterelnök közvetlen közeléből sajátíthatta el az e mesterséghez megkövetelt erényeket, amelyek hasznát miniszterelnökségei alatt kamatoztathatta.

Ha pillanatfelvételt készítünk a mai magyar politikai helyzetről, azt láthatjuk, hogy vérbeli politikushoz méltóan minden cselt és trükköt bevetve mára a választott politikai térfél egyeduralkodójává, és a rendszerváltás legsikeresebb politikai erejévé emelte pártját. A politikai jobboldal valamennyi erejét saját szövetségi rendszerének részesévé tette, és jóllehet első miniszterelnöksége az akkor szélsőjobb elenyészését eredményezte, ma egyedüli kihívójaként a politikai jobboldalon a Jobbik, mint új generációs párt áll.

Korai mérleget vonnunk a két miniszterelnöksége felett, de tisztán kirajzolódik a konfliktusok kiélezése és vállalása mind napi politikai, mind nemzetpolitikai, mind pedig külpolitikai vonatkozásban. Másik fontos jellemző az eltérő demokráciafelfogás, amely a népfelség és a többségi elv abszolutizálásából vezethető le, amelyet sokan demokráciallenesnek mondanak. Végül pedig a kérlelhetetlen politikai opportunizmust emeljük ki, amelybe belefért a liberális pártcsalád konzervatívra cserélése 1993-ban, a nemzeti, hazai vállalkozók bőkezű, minden politikai árat vállaló támogatása (Ezüsthajó, Közgép), a miniszterelnökjelöltségről való lemondás 2006-ban csakúgy, mint a – lényegében egypárti – alkotmányozás, a nemzetközi, európai trendekkel való dacolás (médiatörvény, Tavares jelentés, keleti nyitás) vagy a magyar állampolgárság egyoldalú kiterjesztése határon túli honfitársaink számára. Minden politikai tettet egy legitim politikai cél fényében kell értékelnünk, amely értelmezhetővé teszi azt, ugyanakkor eseti jelleggel dönthető el, hol érte meg konfliktusokat vállalni, és hol került a gyermek is kiöntésre a fürdővízzel.

Vitathatlanul erős karakterrel van dolgunk, amely a politikai siker egyik magyarázata, azonban ezt  sokan autoriter jellegként látják, és párhuzamokat keresnek az 1944 előtti világgal. Megítélésünk szerint minden látszat ellnére volt, van és lesz egy végső belső fék, amely igenis működik – gondoljunk csak a 2002-es politikai vereséget követő beszédre, amely lényegében a vereség méltó elismerését jelentettePolitikai nekrológót azonban korai lenne mondani, mint ahogy az államférfiúi minősítés is csak az életút egészének ismertében lesz megadható.

Gyurcsány Ferenc (2004-2009) “Nem kicsit, nagyon.”

Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Gyurcsány Ferenc talán a legpolitikusabb a magyar miniszterelnökök közül, és alighanem a legismertebb is egyben. Benne testesül meg mindaz, amire egy átlag magyar a ’politikus’ szó hallatán asszociál: pályája a rendszerváltás hajnalán kezdődött  igaz, a „másik” oldalon, a  KISZ   soraiban. Nem tudható be másnak , mint kivételes politikai képességeinek és adottságainak, hogy a DEMISZ kudarca után sem adta fel, és vitatható módon megszerzett vagyonosodást követően tért vissza a magyar közéletbe, ahol  is céltudatos építkezés útján mindössze négy év alatt kierőszakolta magának a miniszterelnöki bársonyszéket, amelyet aztán eddig egyedülálló módon, egymást követő két cikluson  át, 2004-2009 között töltött be. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás leginkább elhíresült politikai eseménye, a mindenki által ismert Ösződi beszéd elmondása, amely máig érezteti a hatását, és amelynek kulcsszerepe volt a jelenlegi közállapotok kialakulásában.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségében pozitív elemként emelhető ki a tenni akarás, a felvilágosult reformok iránti kérlelhetetlen elkötelezettség, a főbb válságtünetek felismerése, és a politikai bátorság a kockázatos lépések megtételére (ellátórendszeri reformok, hatalmon maradás az öszödi beszéd kiszivárgása után, az államháztartás hiányának visszafogása, az IMF hitel gyors letárgyalása, a koalíció felbontásának vállalása 2008-ban). Mindez kivételes taktikai és manőverezési készséggel párosul, amit jól jelez egyfelől a miniszterelnöki kinevezés kieszközlése, amely az MSZP elnökségi akaratával ment szembe, a pártelnöki és miniszterelnöki pozíció hosszú ídőn át tartó egyesítése, és a miniszterelnökcsere konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában való levezénylése. Mindehhez jó szónoki és karizmatikus, valamint váratlan húzásokra és szereplésre kész személyiség társul.

Ugyanakkor a mérleg másik oldalán politikai, emberi hibák sorozata áll: kezdve a 2006-os politikai botrány teljes félreértésével, hasonló módon felróató a lemondás évekig húzódó halogatása, az alapvető erkölcsi és politkai legitimáció elvesztésének fel nem ismerése, az antidemokratikus tendenciák sorozata („trükkök százai”, a gyülekezési szabadság korlátozása, a demokrácia alapvető működésének fel nem ismerése, “reformditkatúra”), a helyes politikai teendők felismerése mellett a politikai tehetetlenség (“béna kacsa kormány”), és végső soron a sikertelen kormányzati teljesítmény. Mindehhez társul a határon túli magyarok nemzetegyesítő ügyének el nem fogadása (sikertelen népszavazás a kettős állampolgárságról), valamint az önkritikára, a hibák és a saját felelősség elismerésére való képtelenség társul, ami meggátolja a volt miniszterelnök politikai tehetségének további kibontakozását. Amíg őszinte szembenézésnek, Canossa-járásnak, és egy szimpla, de egyenes bocsánatkérésnek, mint a vezeklés felé tett első lépésnek nem vagyunk tanúi, addig attól tartok, a volt miniszterelnök politikai pályája minden ellentmondásossága mellett, a jelenlegi csonkaságában marad csak fenn a magyar közéleti emlékezetben.

Az átmenet emberei

Az átmenet embereinek azok tekinthetők, akik jóllehet a legjelentősebb magyar közjogi méltóságot viselték hosszabb-rövidebb ideig, ez azonban mind az ő, mind az ország életében ideiglenes, átmeneti jelenségnek tekinthető. Közös jellemző, hogy egyikük sem töltött ki teljes ciklust, valamint, hogy a pozíció nem saját politikai tehetségüknek és képességeinek, hanem a politikai erők sajátos alakulásának köszönhető – így újrázásra sincs reális kilátásuk. Vajon milyen hatásuk volt, ha volt, az ország történetére? Kik értékelhetőek pozitívan, és kik negatívan?

Németh Miklós (1988-1990) “Amit lehetett, azt megtettük.”

Németh Miklós kétszeresen is az átmenet embere, hisz a rendszerváltás átmeneti korában volt vitathatatlanul átmeneti elnöke az akkor minisztertanácsnak. Szerepeltetése ennél fogva vitatható összeállításunkban, hisz a pártállami idők alkonyán, annak játékszabályainak megfelelően került a miniszterelnöki bársonyszékbe, Grósz Károly rokonaként, és egyben kiszemeltjeként. Vele fordult azonban elő először, hogy komolyan vette a szerepét, és a pártfőtitkár bábuja helyett egyre inkább a saját lábára állt, és kezdett független (ha úgy tetszik, szakértő) miniszterelnökként viselkedni. Szerepeltetése összeállításunkban tehát nagyon is indokolt.

„A bábu önálló életre kelt.” És valóban, a Németh kormány tehetsége és képességei szerint bábáskodott a jogállam születésénél. Nyilvánvaló, hogy Németh Miklósnak miniszterelnökként meghatározó szerepe volt a történelmi határnyitásban, amely mindenképp elismerésre és dicséretre méltó teljesítmény. Amikor pedig a történelmi szerepe beteljesedett, méltósággal adta át a hatalmat az első, demokratikusan megválasztott miniszterelnöknek, Antall Józsefnek.

Németh Miklós pozitív szerepe azonban kérészéletűnek bizonyult. A politika nem tűri a sértődöttséget, és Németh Miklós érzékenysége vezetett odáig, hogy eltávolodott párttársaitól  (hasonló eltávolodásnak lehettünk tanúi előbb Pozsgay Imre, majd Szűrös Mátyás esetében), majd független képviselőként került a Parlamentbe 1990-ben. 1991-ben azonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alelnöki székét elfogadva katapultált a magyar közéletből (ahogy majd később hasonló módon Kovács László külügyminiszter tette az európai bizottsági biztosi kinevezésével) és ezzel eddigi politikai pályája gyakorlatilag véget ért. Bár felmerült 2001-ben lehetséges miniszterelnökségi jelöltsége Medgyessy Péter és Kovács László mellett, de lényegében az első körben visszalépett. És bár a neve hasonló kontextusban a mai napig közkézen forog, érdemi aktív fellépés már nem várható a részéről.

Sokan benne látták az átmenetet a szabad választások előképét. Talán az sem elhanyagolható tény, hogy a Németh kormány tagjai közül később ketten is betöltötték a miniszterelnöki hivatalt. Egészen bizonyos: ha valaha felsoroljuk, hogy kik voltak azok a reformkommunisták, akik előremutató, pozitív szerepet játszottak a rendszerváltás történetében, ott kiemelt hely illeti majd meg Németh Miklóst.

Boross Péter (1993-1994) “A történelem nem jegyzi az epizodistákat.”

Boross Péternek miniszterelnökként rendkívül hálátlan szerep jutott osztályrészül. Belügyminiszterként, a kormány de facto második embereként pottyant ölébe a miniszterelnöki hatalom egy olyan korban, amikor ez inkább átok volt, mint áldás. Méltánytalan feladat volt Antall József örökébe lépni a minden tiszteletet megérdemlő miniszterelnök halálát követően, amikor az MDF népszerűsége már a mélyponton volt, a „kamikaze kormány” a feladatát lényegében elvégezte, és a rövid időszak egyetlen érdemi feladata a választási vereség politikai előkészítése volt.

Boross Péter  a legrövidebb ideig regnáló magyar miniszterelnökként a rá rótt feladatot emelt fővel viselte, ám kormányzása nem hagyott – mert nem hagyhatott – maradandó nyomot. Hiába lépett Antall örökébe, a második ciklus az MDF meggyengülését, majd pártszakadást hozott magával. Lehetett volna Boross Péter is az, aki megteremti a jobboldal egységét, és vezethette volna ő is volt miniszterelnökként választási küzdelemre a jobbolodali erőket 1998-ban – mint tudjuk, nem ez történt, és a történelem másnak adta meg ezt a lehetőséget. Boross Péter így hát inkább szürke eminenciásként, a politika másod- majd harmadvonalába, végül pedig a politikai kispadra szorult, ahonnan ugyan időről időre hallatta a hangját, de az események érdemi befolyásolása már utódaira maradt.

Medgyessy Péter (2002-2004) „Útelágazáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás.”

Medgyessy Péter.jpg

Medgyessy Péterre hatványozottan igaz az átmeneti miniszterelnökök ismérve: képességei nem tették alkalmassá egy ország vezetésére, ez mégis több, mint két évig megadatott a számára. Személyes sorsa jól példázza a késő kádári reformkommunista elit felemelkedését, és a politikai baloldalon játszott meghatározó szerepét, majd bukását a rendszerváltást követő első időszakban. Személyes fellépése visszafogott, akadozó beszéde nem tette jó néptribünné. Formálisan pártonkívüliként érkezett az MSZP élére, és elvbarátai is pusztán átmeneti kompromisszumként tekintettek a jelölésére. Politikai hátország és ügyesség, valamint karakteres saját politika nélkül kormányzása az MSZP, mint politikai hátország kívánalmait akadozva szolgálva szolgáltatott átmenetet két profi politikus miniszterelnök kormányzási időszaka közé.

Mindezek ellenére mégis miniszterelnök lett és lehetett, és ezt nyugodtan értelmezhetjük akként, hogy a választók megrettenve az 1998-2002-es kormányzat végén, pánikszerűen szavaztak az akkori kormánypárt ellen. Protestszavazásról beszélhetünk: a választók egyértelműen Orbán Viktort akarták ellenzékbe szavazni, és szó sem volt arról, hogy mindenáron Medgyessy Pétert szerették volna miniszterelnöknek. Az akadozó, tétova fellépés felemás módon ezt az eredményt segítette, és az „egyszerű ember” imázsa, amely a választáskor előnynek mutatkozott, a kormányzás időszakában aztán visszaütött.

Medgyessy Péter szerepe morálisan a D-209-es kémeálharító-botrány nyilvánosságra kerülésekor roppant meg: kiderült, hogy a miniszterelnök a kommunista rendszer aktív kiszolgálójaként kémelhárító tevékenységet folytatott, amely után már nem lehet egyenlőségjelet tenni közte és az egyszerű átlagember MSZMP tagok között. Ugyanakkor érthetetlen módon a korábbi antikommunista liberális SZDSZ szövetséges ezt a politikai békát lenyelte, amely nagyban hozzájárult a párt később bekövetkezett politikai bukásához. Ez egyben előrevetítette a közéleti tűréshatár egészségtelenül nagy voltát: egy olyan országban, amelyben egy ilyen ügy nem került a miniszterelnök székébe, nincs mit csodálkoznunk a későbbi öszödi beszéd politikai konzekvenciájának elmaradásában (ahol megintcsak a liberális párt maradt tétova).

Nemzetpolitikai szinten is kétséges a miniszterelnök szerepvállalása. Az Erdély elcsatolását fémjelző december 1-i romániai ünnep megünneplése egy rendkívül szerencsétlenül sikerült „gesztus” volt a románul is beszélő miniszterelnök részéről.

A szakszerű, egykori pénzügyminiszter tekintélye a száznapos program végrehajtásakor omlott össze. Pénzügyi szakemberként ha valakinek, a miniszterelnöknek pontosan tudnia kellett volna, hogy hitelből finanszírozni a „jóléti rendszerváltást” politikai felelőtlenség. (“Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.” ) Nyugodtan értékelhetjük ezt a rendszerváltás egyik legpopulistább intézkedéseként, amely rendkívül káros volt az ország eladósodása szempontjából. A mindenkori kormányzó erőket nem mentesíti a nagyobb felelősség alól, hogy az akkori ellenzék is megszavazta az intézkedéscsomagot: a kormányzás felelősségét a kormánypárt és nem az ellenzék viseli. Ezen intézkedéscsomagnak nem kis szerepe volt azon folyamatokban, amely később az öszödi beszédhez vezettek el. Politikai hibái közül talán ez a legsúlyosabb, melynek terhei az írás pillanatában is súlyosan nehezednek a magyar társadalom vállára.

Ám mindezek ellenére, a volt miniszterelnök mégiscsak választási győzelemre segítette az utódpártot, amely a siker könyörtelen logikája mentén működő politika világában vitathatatlan érdem. Mindezek fényében rendkívül méltánytalan módon, megint csak a politikakönyörtelenségéhez igazodva, puccserű eltávolítása nem vetett jó fényt az utódjára, ami aztán később is meghatározó következményekkel járt.

Bajnai Gordon (2009-2010) „Kapus vagyok, nem fogok cselezni, nem török csatár szerepre. Védeni fogok.”

Az átmeneti miniszterelnökök ismertetését Bajnai Gordonnal zárjuk. Politikai pályája talán Németh Miklóséval mutat hasonlóságot. Rendkívül súlyos gazdasági válság közepette vette át a kormányzás súlyát egy olyan „miniszterelnök casting” után, amely alkalmas volt e közjogi méltóság lejáratására.

Normális körülmények között „szakértői kormányzásnak” a képviseleti demokráciában azért nincs helye, mert a kormányzati felelősséget választások útján elszámoltatott, felelős vezetők végzik. A szakértői kormány pedig – adott esetben még rendkívül pozitív munkáját is, mint ez a Bajnai kormány esetében történt – demokratikus felhatalmazás nélkül végzi, ami legalábbis problémás. Márpedig a szocialista kormány 2006-ot követően fokozatosan veszítette el demokratikus legitimációját 2009-ig. A szakértői kormányzás így – jóllehet gazdasági értelemben konszolidációt, és vitathatatlan kármentést eredményezett – nehezen egyeztethető össze a demokratikus kormányzás eszméjével.

Bajnai Gordon miniszterelnöki teljesítménye mindezek ellenére rendkívül impozáns – amelynek méltó elismerése  – ideértve politikai ellenfeleit – még várat magára. A lehetetlen körülmények ellenére a kor – a válság – kihívásait jelesül kezelte kormánya élén, és nemzetkpolitikai szinten is adekvát válaszokat adott a magyarságot ért (Robert Fico szlovák kormányfő személyében) kihívásokra. A realitásokat felmérve nem szállt ringbe a 2010-es választásokon, amely nyilván egy bukástól kímélte meg, ámde az összkép talán nem ennyire pozitív. A biztos kivonulás tudata megint egyfajta „politikai felelőtlenséget” eredményezett, hisz az újrázás lehetősége nélkül minden válságkezelő intézkedés más megítélés alá esik. Azonban a későbbi politikai fejlemények fényében elgondolkodtató, hogy mire vezethetett volna egy nyílt újrázást kitűző politika, amely nemcsak a gazdasági, hanem a későbbi politikai károkat is mérsékelhette volna pártcsaládja számára.

Németh Miklóssal szembeni újabb összehasonlítási szempont a politika világába való visszatérés gondolata. Bajnai Gordon példája mintázza, hogy a sikeres válságkezelés és eredményes szakmai teljesítmény önmagában nem pótolja a politikai tehetséget és taktikai érzéket. Bajnai Gordon mindazonáltal átlépte a Rubicont, amit Németh Miklós nem tett meg, és ez minden kudarc ellenére politikai bátorságra vall. A volt miniszterelnök 2012-2013-as politikai teljesítménye támasztja alá, hogy összeállításunkban miért került az átmenet emberei közé, és felettébb érdekes, hogy politikai karrierje hogyan folytatódik 2014 után, ha egyáltalán folytatódik.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/HJI9Je
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

A politikai bulvárról

Az elmúlt hetek közéleti párbeszédét a miniszterelnök lányának esküvője határozta meg. Jóllehet ezt a tendenciát a magunk részéről mélyen elítéljük, azonban bármennyire is “rangon alulinak” érezzük, mégis foglalkoznunk kell a politikai bulvár kérdésével, amely egyre inkább napjaink közéleti kérdésének szerves részévé vált. Politikai bulvár-e a miniszterelnök lányának esküvője? Mi a véleményünk a “közpénzből való útépítésről”? Közszereplők-e a politikusok családtagjai? Helyes-e e a bulvárpolitika?

1271743 10151862290011093 239349907 o

(A kép forrása © Orbán Viktor facebook oldala)

Pár gondolat a politikai bulvárról

Szögezzük le mindjárt az elején: a politikai bulvár nem magyar jelenség. Nem árulunk el újdonságot, ha az angol hercegi párra utalunk, hisz az elmúlt évben Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője,  újabban pedig a királyi gyermek, George Alexander Louis tartotta lázban nemcsak a brit szigeteget, de legalábbis Európa nagy részét.

A jelenség Magyarországot sem kerülte el, és nem új keletű: a politikusok különös figyelmet fordítanak a bulvársajtóra, de a “panellátogatás”, a leereszkedés a néphez sem értékelhető másként, mint PR fogásként és kampánytrükként.

A bulvár nem politikai jelenség. A kíváncsiság, a “kukkolás” iránti vágy egyidős az emberiséggel, amit újabban a valóság-show-k sikere is fémjelez. Amíg a bulvárlapok eladási száma meghaladja a mérvadó politikai lapokét, addig ez így is fog maradni.

A bulvár azonban rátelepedett a politikára. Mivel a közéleti szereplők voltaképp a választók rokonszenvének vannak kiszolgáltatva, logikus, hogy a nagy politikai döntések és államelméleti fejtegetések mellett és helyett a bulvár felé forduljanak. Ez adott esetben olyan szélsőséges esetekhez is vezethet, ami már-már túllépi a választók ingerküszöbét – gondoljunk csak a közelmúltbeli árvíz során tanúsított kormányfői helytállásra. Mivel a népszerűség kulcsfaktor, és a népesség a bulvár felé fordul, nem meglepő módon a politikusok is ezt teszik.

Mennyiben lett a miniszterelnök esküvője a bulvárpolitika része?

Kulcsfontosságú, hogy az érem mindkét oldalát nézzük. Egyfelől nézzünk szembe a tényekkel: egy miniszterelnöki családi esküvő bizony közérdeklődésre tart számít, tetszik, nem tetszik. Ha pedig így van, akkor ezzel mindkét oldalnak számolnia kell.

A kormányoldal bár igyekezett kihasználni az eseményben rejlő médiaértéket, pandora szelencéjét nyitotta ki az esemény tálalásával. A magánesemény közeseményként való feltüntetése óhatatlanul vezetett ahhoz a híráradathoz, amely szerintem mind az ifjú párnak, mind az ünneplő családnak túl sok volt.

Ami az ellenzéki oldalt illeti, a felfokozott közérdeklődés nagyrészt a kritikus írásoknak köszönhető, amelyek egy idő után túlmentek a kívánatos határokon, és jelentős mértékben veszélyeztették a magánesemény intimitását, bulváreseményt igyekezve faragni egy szent családi ünnepből.

De mi a véleményünk a “közpénzből való útépítésről”?

Mert ez is az események szerves része, kár is lenne tagadni. Meggyőződésem, hogy a miniszterelnök nem adott (mert nem adhatott) ilyesmire utasítást. Az azonban felettébb elgondolkodtató, hogy valakik úgy gondolták, hogy ezzel az elsietett útépítéssel szolgálnak vélt érdekeket, és több kárt okoztak, mint ami az út megfoltozásából eredő haszon. Jóllehet az oknyomozó újságírás feladata a visszaélések felderítése, ami helyes, de egy ponton túl ez is túlment minden határon, ízléstelen nyílt levelekbe torkollt, ami végső soron az ünneplő ifjú párt érintette kellemetlenül, olyan visszaélésről, amiről ők nem is tehettek.

A közszereplők családtagjai nem közszereplők

A magunk részéről mélyen elítéljük azokat a fenti tendenciákat – pro- és kontra – amelyek a magyar közéletet a politikai bulvár pályájára állítják. Nem helyes, ha a politikusok magán- és közélete összekveredik, ahogy azt láttuk a devizatüntetések kapcsán.

A helyes megoldás példának okáért az a mértéktartás és szerénység lett volna, amely a miniszterelnök 50. születésnapját kísérte (amely szintén megérne egy misét). Az ünnepelt visszafogottan, de határozottan elhárított minden túlbuzgó ünnepeltetést, amely jó politikai érzékről is árulkodik és külföldön, családi körben ünnepelt.

Helyes-e e a bulvárpolitika?

Természetesen nem. A kommunikáció és imázsépítés eszköz, és nem cél kellene, hogy legyen. A közéleti szereplők feladata a közéleti kérdések megoldása, és nem a puszta népszerűséghajhászás. Ugyanakkor ha a realitásokat nézzük, a mai mediatizált világban nem lehet eltekinteni valamilyen szintű kommunikációs stratégiától. Ha ugyanis a közéleti versenyben az egyik szereplő nem figyel rá, az ellenfele pedig igen, akkor az könnyen behozhatatlan előnyhöz vezethet a politika héjjavilágában. A kulcs azonban a helyes arány, az ízlés megtalálása. Amíg a komoly politika és az érdem a meghatározó a kommunikáció, a felszínnel szemben, addig nincs min aggódnunk. Ha azonban ez az arány megbomlik, – mint ahogy láttuk ezt az imént – akkor kötelességünknek érezzük fellépni, és szót emelni ellene.

a bejegyzés rövidített linkje ►http://bit.ly/1esCaEb

Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája: