Hét tanulság a 2014-es magyar választásokról

Miként értékelhetjük a 2014-es magyar országgyűlési választások eredményét? Vajon a választás demokrácia diadala, és az elmúlt négy év kritikátlan legitimációja lett volna? Avagy egy autoriter, és torzított választási rendszer által bebetonozott „centrális erőtér” megvalósulása? Nyilvánvalóan egyik sem. Civilként nem törekedhetünk másra, minthogy a napi politikai érdekeken felülemelkedve a választást, mint közéleti jelentőségű kérdést értékeljük, és civil nézőponttól fogalmazzuk meg a következő 7 tanulságot.

1. A választás nem közügy, hanem szigorúan magánügy. Talán meglepő kijelentés elsőre, de szükséges leszögezni: a demokrácia működésének alapsejtje a választóurna magányában gyakorolt szavazójog. Ez – minden látszat ellenére – nem közügy, hanem magánügy. A választás jog, és nem kötelesség – a kommunista diktatúra bukása óta nem kötelező a választás Magyarországon, és a jog gyakorlása, annak mértéke fokmérője a közéleti állapotoknak. A választás szabadsága magában foglalja akár az érvényes, akár az érvénytelen szavazás lehetőségét. Végül pedig mind az egyéni képviselői, mind a listás szavazás mozgatórugójának ezer, meg egy oka lehet, személyi szimpátián át a szavazatok megosztásán át a „kisebbik rossz” választásán keresztül a vicc/kamupárt támogatásáig. Éppen ezért titkos a választás, mert leegyszerűsít egy komplex politikai meggyőződést, és nem ad pontos képet a választópolgár értékítéletéről.

2. Az emberek hátat fordítottak a képviseleti demokráciának. – Míg a 2010-es vélasztást sokan „előre lefutottnak” tekintették, a 2014-es részvételi arány kb. 61,24%-os arányával  a 2010-es adattól is elmarad. Ez kevesebb, mint a választópolgárok kétharmada. Szögezzük le mindjárt az elején: ez a legkevésbé sem érinti a választások legalitását, az eredmény közjogi kötelező erejét. Szó sincs erről. Van azonban ennek társadalmi, szimbolikus jelentősége, üzenete, amely túlmutat a jog világán, és amelyet nem lehet félvállról venni. Ez elgondolkodtató és aggasztó jelenség. Ez csökkenti a mindenkori választás, és a képviselők demokratikus legitimációját és a lakosság apátiáját, „passzív rezisztenciáját” jelzi, amely mind kormánynak, mind az ellenzéknek elgondolkodtató jelenség.

3. A választás az aktív szavazópolgárok akaratát többé-kevésbé tükrözi. Lehet érvelni a hazai médiaviszonyokkal, a választási rendszer „torz” jellegével, de a választói akaratot ez érdemben nem módosítja. Nincs olyan választási rendszer amelyben a leadott szavazatok ne a kormányoldal fölényes győzelmét, az ellenség megsemmisítő vereségét, és a szélsőséges erők megerősödését eredményezte volna. Üdvözlendő azonban az a jelenség, hogy nem kezdődött polémia „választási csalásokról” és mind az ellenzék, mind a szélsőségesek tudomásul vették az eredményt, ami a közéleti fejlődés alapfeltétele

4. Hanyatlik a választási kultúra: a megtermékenyítő viták és a konkrét választási programok fájdalmasan hiányoztak. A politikát győzelemre játsszák. Ne legyenek kételyeink: voltak érvek amellett, és a politikai racionalitás és a győzelem igénye indokolta a viták és a programok ütköztetésének elmaradását az egyik oldalon, a komoly szakmai és kormányképes „árnyékkormány” és komolyan vehető ellenzéki programok hiányát a másik oldalon. Vajon a politikai kultúra fontosabb a győzelemnél? A politikus számára talán igen, de az államférfi / államnő és az öntudatos civil számára semmiképpen sem. Joggal kérjük számon ennek az elmaradását: olyan országban szeretnénk élni, ahol a politikus elszámoltatható, éspedig a szabad sajtó és a program alapján. Nem helyes tendencia, hogy a politikusok biankó csekket kérnek a kormányzásra.

5. A nemi kiegyensúlyozottság teljes hiánya . Okkal érte kritika a magyar parlamentet a „macsóizmus” miatt  Nem tükrözi a nők társadalomban betöltött szerepét, hogy a 200 képviselő közül mindössze 19 nő lesz a parlamentben  Ez sokkoló és riasztó adat: mindössze 9,5%. Ennyit érnének a magyar nők? Mennél több nő ül a parlamentben annál kiegyensúlyozottabb döntések születnek. Gondoljunk csak a házasság, örökbefogadás, élettársi bántalmazás, női kvóták alkalmazása, a szülés és gyermektartás szabályaira, hogy csak néhányat említsünk azok közül a nőket is érintő kérdésekről, amelyekről róluk, nélkülük születik majd döntés.

6. A magyar és magyar választópolgárok közötti hátrányos megkülönböztetés megszüntetése. Azon politikai félelmek, miszerint a magyarországi lakóhellyel rendelkező, külföldön lakó állampolgárok tömegesen az ellenzékre fognak szavazni, alaptalannak bizonyultak. A külföldi urnák hazaszállítását, és a “billegő” egyéni választókerületbe való bekeverésüket követően a billegő körzetek nem fordultak meg, tehát a külföldi szavazatok a hazai szavazati arányt tükrözték. Ennélfogva nincs politikai ok azon megkülönböztetés fenntartásának, amely szerint a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár szavazhat levélben, míg a magyarországi lakóhellyel rendelkező nem. Az igazságtalan, súlyosan méltánytalan, a választójog gyakorlása ellen hat, és megosztja a magyarokat – tehát orvosolni illendő.

7. A magyar választók döntöttek – vége a vitának? II. József óta a Bach korszakon át az Őszödi beszéddel bezárólag arra tanít a magyar történelem, hogy az országban nem működik a reformdiktatúra: hiába képvisel valaki progresszív értékeket, ha az nem találkozik a választók akaratával, az nem valósítható meg egy demokráciában. Ezért nem tartjuk demokratikus megoldásnak például sem az IMF („Trojka”) által az országokra erőltetett reformprogramokat, sem az ún. szakértői kormányt, mert hiányzik a demokratikus legitimáció. A progresszív gondolkodóknak mélyet kell lélegezniük, két lépést kell hátrálniuk, és el kell kezdeniük érvelni és megmagyarázni döntéseik érveit a magyar választóknak, mert csak általuk valósítható meg bármely progresszív politika a jövőben.

  • „Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” Kossuth Lajos
a bejegyzés rövidített linkje ►http://bit.ly/1qL91JG
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Szerény javaslat a magyar civil társadalom 12 pontjára

Választási kampány kellős közepében tűzzel játszik az, aki szót emel a közért. Közelgő nemzeti ünnepünk azonban szinte kötelez arra, hogy öntudatos civilként felemeljük a szavunkat a ‘már semmi sem szent’ szemlélet ellen: aggódva tapasztaljuk, hogy külön hordók körül csoportosulva külön-külön néptribünök hirdetik, hogy ki-ki miért tekinti magának március 15-ét. Tévedés. Március idusa senkié. A nemzeti ünnep nem lehet ‘jó ürügy’ pártpolitikai kampánybeszédre. Március 15-e mindenkié.

12 pont.jpg

Javaslatként hát a márciusi ifjak szellemében 12 közéleti pontot fogalmaztunk meg, és szerény javaslatunk a magyar közélet szereplői felé irányul. Az eredeti 12 pont is mindenkié, nem lehet kisajátítani. Bízunk hát benne, hogy e civil 12 pontot jószívvel a magáénak érzi majd minden magyar olvasó.  Fontolják meg, és ha a ködös, izgalmas kampámyidőszak elmúlik, fontolja meg a majdani felelős kormány és annak felelős ellenzéke, hogy milyen lépések útján valósíthatóak meg. Akár egy pont teljesülése is nagy siker – de mi valamennyi teljesülését nyomon követjük majd és elvárjuk.

Mit kíván a magyar civil társadalom?

1. Kívánjuk a közmédiumok szabadságát, censura eltörlését. A köztelevízió, rádió, és hírügynökség szakmai működésének helyreállítása. A mindenkori politikai hírszerkesztés megszüntetése. Kiegyensúlyozott, független és pártatlan hírszolgáltatás, a mindenkori hatalom és ellenzék elszámoltathatóságának alapfeltételeként.

2. Roma integrációt. A rendelkezésre álló nemzetközi és hazai források közvetlen biztosítását a Roma lakosság és civil szervezetek számára. A magyar társadalom legnagyobb, jelentős részben mélyszegénységben élő kisebbségének felzárkóztatását célzó programok indítását. A szegregáció minden formájának megszüntetése, az egyenlő bánásmód garantálása.

3. Együttműködést a Kárpát-medencében. Határmenti régiós együttműködések kialakítását. Közös történelemoktatást. Testvérvárosi és testvériskolai kapcsolatok kialakítását. Kölcsönös nyelvtanulást. Egyszóval: Trianon feldolgozását és meghaladását a XXI. századi Európában.

4. Törvény előtti egyenlőséget jogállami tekintetben. A jog uralmának biztosítása, a visszamenőleges hatályú törvényalkotás jogállami feltételeinek betartása. Átlátható és kiszámítható, minőségi jogalkotást, érdekegyeztetéssel és a civil szervezetek véleményének érdemi figyelembe vétele mellett. Garanciát a népszavazás gyakorlati alkalmazhatóságára, és a Nemzeti konzultációk érdemivé tételére.

5. Nemzeti Alkotmányt. Közmegegyezésen alapuló alkotmány elfogadását a jelenlegi alkotmány módosításával. Társadalmi vitát és nyílt, befogadó alkotmányozó folyamatot a társadalmi és civil szervezetekkel, valamint politikai pártok részvételével konszenzusos alapon.

6. Visegrádi integrációt. Megerősített együttműködést az EU-ban a visegrádi országok között: közös képviseletek, közös véderő, a közös gazdasági, kulturális, diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, érdemi álláspont-egyeztetést és együttes érdekérvényesítést európai és nemzetközi fórumokon – szakértői és döntéshozó szinten egyaránt.

 

7. Az uram-bátyám viszonyok megszüntetését. A közbeszerzések tisztaságának garantálása. A választási finanszírozás átláthatóvá tétele. A pályázati rendszer helyreállítása, az egyoldalú döntések megszüntetése. Független, fenntartható közfinanszírozást a magyar civil szervezetek számára. Az egészségügyet mérgező korrupció, a hálapénz felszámolása.

 

8. Egészségi, Oktatási, Kulturális, Szociális és Környezetvédelmi jogok biztosítása. Preventív népegészségügyi politikát és az egészségügyi rendszer reformját. Független és versenyképes oktatást iskolától egyetemig, az európai és nemzetközi tanulmányutak támogatását. Magyarországot ma ismét a kultúra emelheti föl, és teheti ismét naggyá. A válság áldozatait segítő jóléti állam helyreállítását, a hajléktalanüldözés megszüntetését. Fenntartható erőforrások bevezetését közintézményekben, és magánházakban állami és EU-s támogatással. Megfelelő erőforrások biztosítása a mindenkori költségvetésben e kulcságazatoknak.

 

9. Nemzeti Véderőt. A magyar véderő önbecsülésének helyreállítását, XXI. századi ütőképes, a NATO követelményeknek megfelelő, jól képzett és korszerűen felfegyverzett magyar alakulatok kiképzését.

10. Decentralizációt. A főváros központúság mérséklését, döntéshozó, adminisztratív, és gazdasági központok, intézmények kitelepítését vidéki városokba. Egységes autópálya és vasúthálózati összeköttetést a főváros és vidéki központok, és ez utóbbiak között.

 

11. A politikai eljárások gyakorlatának felszámolását. A politikai jellegű eljárások felfüggesztése. A politikai küzdelem alapja programok, és szakmai érvek legyenek, ne gyűlöletkampányok, lejáratások, vádemelések, perek és karaktergyilkosságok. A politika korlátozódjon a közéletre, hagyja érintetlenül a magánéletet.

 

12. Autonómia. A határon túl élő magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak elismerése. Területi autonómia a tömbmagyarságnak. Kulturális, oktatási autonómia a szórványmagyarságban élőknek, a Kárpát-medencén kívül és belül. Az írott, beszélt és elektronikus anyanyelvhasználat jog garantálása az egyes településeken számarányos korlátozás nélkül.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/1fUP3UJ

A gyűlöletkampányról

Magyarország nemzeti és európai választási kampányok kellős közepében van. Az elmúlt évek fejleményei közepette e kampányidőszakok sajátos magyar rákfenéjévé vált a gyűlöletkampány, a lejáratókampány, divatosabb nevén „karaktergyilkosság”. Ezek a magyar közélet rákfenéi, és mérgezik a konstruktív viták légkörét, ami politikusok közötti óhatatlan személyeskedésbe csap át. Szükséges velejárója-e a gyűlölködés a magyar közéletnek? Miként lehet túllépni-e helyzeten?

Áttekintés a magyarországi választásokról

Magyarország nem rendelkezik évszázados demokratikus tradíciókkal, mint a legrégebbi működő demokráciák, Anglia (XVII. sz), Egyesült Államok (Függetlenségi Nyilatkozat), Franciaország (1789 – a nagy francia forradalom). De mindjárt az elején ne keseredjünk el: a mai Európa sok tekintetben mintaadó, de minenképp stabil demokráciája az a Németország, amely 1945 előtt militarista és autoriter jegyekkel „büszkélkedhetett” és a második világháború kirobbantásáért felelős nácizmus táptalaja volt – mindezek ellenére alig 70 év alatt mintaadó, stabil demokráciává fejlődtek.

A magyar pártpolitikai hagyomány a Konzervatív párt (1847) megalakulásával kezdődött, (amelyet követett a reformkori ellenzék párttá szerveződése) és a szabad választási rendszer az 1848. évi áprilisi törvényekkel bontott zászlót. A demokratikus tapogatózás jellemzője a rendkívül szűk (de korabeli európai összehasonlításban haladó) választójog, a nemesi elit dominanciája, amely az ország akkori lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségi választóktól való félelemmel is magyarázható.

A szociáldemokrata és munkásmozgalmak az I. világháború hajnalára kiérlelték az általános, egyenlő, titkos választójog követelését, amelyet jellemző módon Tisza István „vak ugrásnak a semmibe” minősített. Talán a titkos választáson elszenvedett egyéni mandátumot illető választási vereség, talán a korabeli magyar lakosság iskolázottsága motiválta Bethlen Istvánt az antidemokratikus nyílt választás bevezetésére („A magyar embertől idegen a titkolózás. A magyar ember nyíltan választ” miközben a választási helyiség előtt „cicáztak a csendőrtollak”). Az 1938-as, első titkos választás pedig – sajnálatos módon – a nyilasok előretörését eredményezte.

A berendezkedő kommunista rezsim a kollektivizmus mellett a demokrácia eszményét is megcsúfolva kötelezővé tette a választást az egyetlen állampárti jelöltre, ami groteszk és megalázó helyzetet eredményezett, és máig ható érvénnyel megmérgezte generációk közösségről alkotott véleményét. A szigoron az 1985-ben bevezetett kettős jelöltállítás, majd a tárgyalásos rendszerváltás enyhített, hogy 1990-től kezdve valóban független és demokratikus választásokra kerüljön sor. E téren Magyarország jelesre vizsgázott: nem férhet kétség az elmúlt 24 évben gyűjtött demokratikus tapasztalatok értékéhez, amely jogos büszkeséggel tölthet el minden magyar választópolgárt.

A gyűlöletkampányról

Mégis, a relatív alacsony választási részvétel – amely figyelmeztető módon a magyar polgárok politikától való elfordulását jelzi – a gyűlöletkampány vált a magyar közéletet mérgező tényezők egyikévé. de mit is rejt ez a hangzatos szó? Nos, semmi egyebet, mint az ügyalapú politizálás helyett a személyalapút, és a saját program helyett a politikai ellenfél hitelének lerombolását.

Machiavelli lesújtó véleménnyel volt a politika és az etika viszonyáról. Álláspontja szerint a politikában az etikai normák korlátozottan érvényesülnek. A háborút a politika folytatásának találta más eszközökkel. Ez pedig rendkívül veszélyes opportunista tendenciákat szabadított fel máig ható érvénnyel: a politika legfontosabb „csatatere” a választási küzdelem, ahol a választási győzelem a tét, amelynek fontossága miatt a versengő pártok adott esetben majdhogynem minden eszközt igyekeznek bevetni a másik ellehetetlenítése érdekében.

Válságtünetek: személyeskedés, karaktergyilkosság, személyiségalapú politika

Szemléltetés céljából három, köztereken látható plakátot választottunk ki (MSZP, Fidesz-KDNP, Liberálisok), amelyek – megítélésünk szerint – jól szemléltetik a fent megfogalmazott, aggasztó tendenciát. A kampányok mindegyike kizárólag negatív üzeneteket tartalmaz, kizárólag a másik lejáratására irányul, amely persze indirekt módon a saját politikai tőke reklámozását is célozza.

Ugyanakkor nem nehéz ellenpéldát találni pozitív üzenetekre sem – politikai értékítélet nélkül álljon itt példának három pozitív plakát

A gyúlöletkampány nem hatékony. Az elmúlt évek választási eredményei és részvételi hajlandósága azt támasztják alá, hogy a gyűlöletkampány nem „csodafegyver” nem bizonyított, hogy képes választási sikert eredményezni, mi több, annyiban káros és antidemokratikus, hogy kimutatható hatása inkább a választási hajlandóság csökkenésében van, ami veszélyként végső soron az emberek demokráciától és választásoktól való elfordulását eredményezi.

Hihetetlen, de így igaz: a mai magyar közéletben politikusok legfontosabb üzenetei sokszor kimerülnek a másik fél tagadásában, személyeskedéstől sem mentes „lejáratásában”. Sokan hivatkoznak az öszödi beszédre, szerintem tévesen. Karaktergyilkosságról ugyanis akkor beszélhetünk, ha valamely politikus ellen valótlan, alaptalan lejárató kampány épül – a valós csalások kiderítése ugyanis ezzel ellentétesen a független újságírás legfontosabb feladat. Ezért nem karaktergyilkosság az öszödi beszéd, mert az egy önleleplező, és máig feldolgozatlan hitelvesztés, nem az Schmitt Pál plágiumügye, de annak tekinthető az ügyészség alaptalan vádemelése (Sukoró-ügy) igazságszolgáltatás bevetése (felmentéssel záruló vádemelések), vagy politikai lejárató kampány (Keller László tevékenysége vagy az elszámoltatási biztosi funkció – bizonyítható lényegi eredmények nélkül)

A tisztességtelen politikai verseny tilalma

A kórtünet adott. Mi a megoldás? Semmi egyéb, mint a piacon nagyon is jól működő tisztességtelen verseny tilalma. Vegyünk egy röpke pillantást a mindennapjainkat – rendkívül sajnálatos módon – elárasztó reklámokra. annyi helyen és módon találkozhatunk vele: a reklám funkciója az, hogy lényegében az egekig felmagasztolhatja a reklámozni kívánt terméket (valós, manipulált módon ugyan, csúsztatásokkal és trükökkel), de nem pocskondiázza, mert nem pocskondiázhatja a konkurens terméket. Ez lehet a recept a politikára is: tessék a saját termékre fókuszálni, álljanak az adott párt prominens személyiségei a címlapon pozitív üzenetekkel, és lépjünk túl a másokra irányuló sárdobáláson. Ez akkor is igaz és így van, ha sokak szerint a választás érzelmi kérdés, és sokkal könnyebb valami ellen mozgósítani, mint valami mellett.

Megoldási javaslat: érvek ütköztetése érzelmek helyett

De ez önmagában nem elég. A tisztességes politikai verseny fent bemutatott modellje „csak” a politikai versengés formáját érinti, tartalmát nem. Márpedig ez is ugyanolyan fontos. Tessék kérem programokat készíteni, bemutatni, ügyeket képviselni, érveket bemutatni, és lépjünk túl a „monnyonle” a „távozzon a közéletből” és a „szégyellje magát” személyeskedő, de önmagában semmintmondó lózungokon.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://ow.ly/tmEFq 
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

Mérlegen a magyar miniszterelnökök: államférfiak, politikusok és az átmenet emberei

Magyarország a rendszerváltást követően a kancellárdemokrácia útját választotta, ahol legfőbb közjogi és politikai hatalom a mindenkori miniszterelnök kezében egyesül. Így nem haszontalan egy rövid áttekintést adni arról, hogy kik voltak az ország első emberei az elmúlt 25 évben, és mint üzen a közelmúlt a jelennek, és a jövőnek. Alapvetően három típusba sorolhatók a modern magyar miniszterelnökök: van, akik államférfinak tekinthetők, találunk köztük minden hájjal megkent, vérbeli politikusokat, és jelen vannak az átmenet emberei is.
Az államférfiakról
Államférfinak tekinthetjük mindazon magyar miniszterelnököket, akik az ország sorsának alakulására meghatározó, korszakalkotó hatást gyakoroltak, amelyeket nemzetközi elismertség is övez. Ehhez nemcsak széles látkörre, hanem olyan szintű, napi politikai érdekek fölé emelkedésre is szükség volt, amely lehetővé tette az ország érdekeinek mérlegelését és szem előtt tartását, amely képesség csak kivételes keveseknek adatott meg.
Antall József “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” (1990-1993)

A demokratikus korszakváltás első miniszterelnöke főműve jelentős részben miniszterelnöksége kezdetére már befejeződött. A harmadik magyar köztársaság, úgy, ahogy azt eddig ismertük, nagymértékben egy felkészült, nyugati látőkörű politikus keze nyomát viseli magán, aki bábáskodott a mai kancellárdemokrácia kialakítása felett. Az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokon túl ehhez szükség volt az ún. MDF-SZDSZ paktum tető alá hozására is, amely a túlbiztosított országot egyben kormányozhatóvá is tette, a fölöslegesen kétharmadossá tett törvények felessé tételével. Mindez még az új alkotmány fényében is igaz, mert az a közjogi berendezkedés ’89-es alapjait lényegében rendszerszerű felforgatás nélkül változatlanul hagyta.

Antall József politikai szerepe önmagában is mintaadó volt szövetségesnek és ellenfélnek egyaránt – telán megkockáztatható, hogy az ellenség szót nem használta. Mindehhez szakmai felkészültség, a politikai rivális tisztelete, és mértékadó, hagyományos értelemben vett konzervatív értékrend társult, amely bántóan hiányzik a mai magyar közéletből.

Mindez akkor is érték és akkor is igaz, ha sokak számára az első 3 év “kamikaze kormány” tevékenysége nem váltotta, mert nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1990 előtt szőnyeg alá söpört problémák a rendszerváltáskor egyszerre jöttek a felszínre, amely nagyobb gazdasági visszaeséssel párosult, mint a II. világháború utáni, ami szükségszerű népszerűségvesztéstsel egybekötött illuzióvesztést, és rövid távú politikai vereséget eredményezett. Mindezt halálos betegség kísérte végig, amelyből az ország csak annyit, és olyan mértékben szerzett tudomást, amennyire ez elkerülhetetlen volt – amelynek fényében válik talán érthetővé, miért illeti meg az első három év politikai mélyrepülés ellenére mégis az első demokratikusan megválasztott miniszterelnököt kiemelt hely a nemzeti panetonban. Méltán viseli Antall József nevét az Európai Parlament három brüsszeli főépületének egyike Willy Brandt és Altiero Spinelli mellett.

Horn Gyula „Na és?” (1994 – 1998)

Horn Gyula az ellentmondások embereként emelkedett a kiemelkedő rendszerváltók és miniszterelnökök sorába, amely a rendszerváltás éllovasává tette. Nem megtagadva az egyébként vitatható pufajkás, majd kommunista múltját, az MSZMP azon reformkommunista szárnyához tartozott, amely nemcsak sikerrel készített elő és gyorsította fel a rendszerváltást (amelyben neki magának is tevékeny és meghatározó szerepe volt) hanem – igaz, még külügyminiszterként – olyan világpolitikai jelentőségű döntés meghozatalát eredményezte, mint az 1989-es határnyitás a keletnémet menekültek számára, amely – egyebek mellett – a mai napig meghatározó befolyást gyakorol a magyar-német kapcsolatokra.

Miniszterelnökségét nem mindennapos politikai rutin és tehetség, az ellenfél tisztelete és meghallgatása, és pragmatikus döntések, továbbá kompromisszumok sorozata jellemezte. Gazdaságtörténeti mérföldkő, és a további ciklusok sikerességet alapozta meg a gazdasági konszolidációval (Bokros-csomag), amely – mint oly sokszor a magyar történelemben – a szakadék széléről rántotta vissza az országot. Nem rajta múlt, hogy a konszolidáció eredményeit a soron következő kormányok jól-rosszul használták, majd felélték.

Álságos tagadás helyett megtestesítve a kádári kisembert, vállalta, honnan jött, amely sok választó számára reális tükörképet tartott, és amely semlegesítette 1994-es választási győzelemmel válaszolt a „kommunistázásra”.”Politikai öröksége maga a Magyar Szocialista Párt léte, amely az ő pártelnöki, majd miniszterelnöki irányító keze alatt lett kommunista utódpártól baloldali kormány- és váltópárt, az SZDSZ-el való koalícióra lépés révén pedig visszavonhatatlanul a magyar demokratikus közélet részévé vált. Közéleti öröksége a mértéktartás és a veszíteni/visszavonulni tudás: ne feledjük, kétharmados többsége ellenére nem vállalta az újraalkotmányozást az ellenzék nélkül.

Nem véletlen, hogy Kelet és Nyugat meghatározó politikusai a Nobel békedíjas Gorbacsovtól a néppárti Jean-Claude Junckeren át a vezető szociáldemokrata Martin Schulzig mindenki egyöntetűen elismerően nyilatkozik e „nagy, kis emberről”. Talán helye és ideje van, hogy mi magyarok is megadjuk az államférfinak járó tiszeletet, és – minden hibájával együtt – a megérdemelt közéleti helyén értékeljük, az államférfiak között.

A politikusokról

A vérbeli politikusnak  retorikai képességeket, gyors észjárást, taktikai érzéket, jó reakcióidőt és helyzetfelismerési képességet, rögtönzési hajlamot, és ha nem is kötél, de sodronyidegeket kell birtokolnia a sikerhez. Azon miniszterelnökök érdemelték ki a politikus minősítést, akik ezeknek a rendkívül összetett és nehéz követelményeknek maradéktalanul megfelelnek. A politika szakma – naivitás lenne az ellenkezőjét hinni – de a fent említett “jó” politikusi képességek szükséges, de nem elégséges  feltételei a politikai sikernek. A „jó” politikusi képességeket egyaránt lehet jól és rosszul kamatoztatni. Politikai értékítélet és minősítés nélkül azonban leszögezhetjük: a „jó” politikus önmagában elismerésre méltó erény és érték, még akkor is, ha „jó” politikai tulajdonságok önmagukban nem mindig eredményeznek maradéktalan politikai sikereket.

Orbán Viktor I. „Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” (1998-2002) és II. „Egy a tábor, egy a zászló.” (2010-)

orban98-02

orbanviktor2010

A politikus miniszterelnökök ismertetését megérdemelten Orbán Viktorral kezdjük, akinek politikai karrierje üstököshöz hasonlíthatóan egyedülálló a rendszerváltás utáni magyar politikai életben. A harmadik köztársaság vitathatatlanul legsikeresebb magyar politikusával van dolgunk, aki egyedülálló módon kétszer is alkotmányos módon kapott legális és egyben legitim módon kormányalakításra szóló megbízást.

Pályája generációs értelemben is egyedülálló, hisz politikai szocializációja kivételesen fiatalon kezdődött – ne felejtsük, hogy a Fidesz generációs pártként alakult. Leginkább emlékezetes politikai tette – más miniszterelnökökéhez hasonlóan – a rendszerváltás megelőzően nyúlik vissza, amikor is 1989. június 16-án Nagy Imre mártír-miniszterelnök újratemetésén elmondta nevezetes beszédét, amellyel Göncz Árpád köztársasági elnök szavaival élve “berobbant” a hazai közéletbe.   Az első két választási ciklusban két igazán nagy miniszterelnök közvetlen közeléből sajátíthatta el az e mesterséghez megkövetelt erényeket, amelyek hasznát miniszterelnökségei alatt kamatoztathatta.

Ha pillanatfelvételt készítünk a mai magyar politikai helyzetről, azt láthatjuk, hogy vérbeli politikushoz méltóan minden cselt és trükköt bevetve mára a választott politikai térfél egyeduralkodójává, és a rendszerváltás legsikeresebb politikai erejévé emelte pártját. A politikai jobboldal valamennyi erejét saját szövetségi rendszerének részesévé tette, és jóllehet első miniszterelnöksége az akkor szélsőjobb elenyészését eredményezte, ma egyedüli kihívójaként a politikai jobboldalon a Jobbik, mint új generációs párt áll.

Korai mérleget vonnunk a két miniszterelnöksége felett, de tisztán kirajzolódik a konfliktusok kiélezése és vállalása mind napi politikai, mind nemzetpolitikai, mind pedig külpolitikai vonatkozásban. Másik fontos jellemző az eltérő demokráciafelfogás, amely a népfelség és a többségi elv abszolutizálásából vezethető le, amelyet sokan demokráciallenesnek mondanak. Végül pedig a kérlelhetetlen politikai opportunizmust emeljük ki, amelybe belefért a liberális pártcsalád konzervatívra cserélése 1993-ban, a nemzeti, hazai vállalkozók bőkezű, minden politikai árat vállaló támogatása (Ezüsthajó, Közgép), a miniszterelnökjelöltségről való lemondás 2006-ban csakúgy, mint a – lényegében egypárti – alkotmányozás, a nemzetközi, európai trendekkel való dacolás (médiatörvény, Tavares jelentés, keleti nyitás) vagy a magyar állampolgárság egyoldalú kiterjesztése határon túli honfitársaink számára. Minden politikai tettet egy legitim politikai cél fényében kell értékelnünk, amely értelmezhetővé teszi azt, ugyanakkor eseti jelleggel dönthető el, hol érte meg konfliktusokat vállalni, és hol került a gyermek is kiöntésre a fürdővízzel.

Vitathatlanul erős karakterrel van dolgunk, amely a politikai siker egyik magyarázata, azonban ezt  sokan autoriter jellegként látják, és párhuzamokat keresnek az 1944 előtti világgal. Megítélésünk szerint minden látszat ellnére volt, van és lesz egy végső belső fék, amely igenis működik – gondoljunk csak a 2002-es politikai vereséget követő beszédre, amely lényegében a vereség méltó elismerését jelentettePolitikai nekrológót azonban korai lenne mondani, mint ahogy az államférfiúi minősítés is csak az életút egészének ismertében lesz megadható.

Gyurcsány Ferenc (2004-2009) “Nem kicsit, nagyon.”

Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Gyurcsány Ferenc talán a legpolitikusabb a magyar miniszterelnökök közül, és alighanem a legismertebb is egyben. Benne testesül meg mindaz, amire egy átlag magyar a ’politikus’ szó hallatán asszociál: pályája a rendszerváltás hajnalán kezdődött  igaz, a „másik” oldalon, a  KISZ   soraiban. Nem tudható be másnak , mint kivételes politikai képességeinek és adottságainak, hogy a DEMISZ kudarca után sem adta fel, és vitatható módon megszerzett vagyonosodást követően tért vissza a magyar közéletbe, ahol  is céltudatos építkezés útján mindössze négy év alatt kierőszakolta magának a miniszterelnöki bársonyszéket, amelyet aztán eddig egyedülálló módon, egymást követő két cikluson  át, 2004-2009 között töltött be. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás leginkább elhíresült politikai eseménye, a mindenki által ismert Ösződi beszéd elmondása, amely máig érezteti a hatását, és amelynek kulcsszerepe volt a jelenlegi közállapotok kialakulásában.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségében pozitív elemként emelhető ki a tenni akarás, a felvilágosult reformok iránti kérlelhetetlen elkötelezettség, a főbb válságtünetek felismerése, és a politikai bátorság a kockázatos lépések megtételére (ellátórendszeri reformok, hatalmon maradás az öszödi beszéd kiszivárgása után, az államháztartás hiányának visszafogása, az IMF hitel gyors letárgyalása, a koalíció felbontásának vállalása 2008-ban). Mindez kivételes taktikai és manőverezési készséggel párosul, amit jól jelez egyfelől a miniszterelnöki kinevezés kieszközlése, amely az MSZP elnökségi akaratával ment szembe, a pártelnöki és miniszterelnöki pozíció hosszú ídőn át tartó egyesítése, és a miniszterelnökcsere konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában való levezénylése. Mindehhez jó szónoki és karizmatikus, valamint váratlan húzásokra és szereplésre kész személyiség társul.

Ugyanakkor a mérleg másik oldalán politikai, emberi hibák sorozata áll: kezdve a 2006-os politikai botrány teljes félreértésével, hasonló módon felróató a lemondás évekig húzódó halogatása, az alapvető erkölcsi és politkai legitimáció elvesztésének fel nem ismerése, az antidemokratikus tendenciák sorozata („trükkök százai”, a gyülekezési szabadság korlátozása, a demokrácia alapvető működésének fel nem ismerése, “reformditkatúra”), a helyes politikai teendők felismerése mellett a politikai tehetetlenség (“béna kacsa kormány”), és végső soron a sikertelen kormányzati teljesítmény. Mindehhez társul a határon túli magyarok nemzetegyesítő ügyének el nem fogadása (sikertelen népszavazás a kettős állampolgárságról), valamint az önkritikára, a hibák és a saját felelősség elismerésére való képtelenség társul, ami meggátolja a volt miniszterelnök politikai tehetségének további kibontakozását. Amíg őszinte szembenézésnek, Canossa-járásnak, és egy szimpla, de egyenes bocsánatkérésnek, mint a vezeklés felé tett első lépésnek nem vagyunk tanúi, addig attól tartok, a volt miniszterelnök politikai pályája minden ellentmondásossága mellett, a jelenlegi csonkaságában marad csak fenn a magyar közéleti emlékezetben.

Az átmenet emberei

Az átmenet embereinek azok tekinthetők, akik jóllehet a legjelentősebb magyar közjogi méltóságot viselték hosszabb-rövidebb ideig, ez azonban mind az ő, mind az ország életében ideiglenes, átmeneti jelenségnek tekinthető. Közös jellemző, hogy egyikük sem töltött ki teljes ciklust, valamint, hogy a pozíció nem saját politikai tehetségüknek és képességeinek, hanem a politikai erők sajátos alakulásának köszönhető – így újrázásra sincs reális kilátásuk. Vajon milyen hatásuk volt, ha volt, az ország történetére? Kik értékelhetőek pozitívan, és kik negatívan?

Németh Miklós (1988-1990) “Amit lehetett, azt megtettük.”

Németh Miklós kétszeresen is az átmenet embere, hisz a rendszerváltás átmeneti korában volt vitathatatlanul átmeneti elnöke az akkor minisztertanácsnak. Szerepeltetése ennél fogva vitatható összeállításunkban, hisz a pártállami idők alkonyán, annak játékszabályainak megfelelően került a miniszterelnöki bársonyszékbe, Grósz Károly rokonaként, és egyben kiszemeltjeként. Vele fordult azonban elő először, hogy komolyan vette a szerepét, és a pártfőtitkár bábuja helyett egyre inkább a saját lábára állt, és kezdett független (ha úgy tetszik, szakértő) miniszterelnökként viselkedni. Szerepeltetése összeállításunkban tehát nagyon is indokolt.

„A bábu önálló életre kelt.” És valóban, a Németh kormány tehetsége és képességei szerint bábáskodott a jogállam születésénél. Nyilvánvaló, hogy Németh Miklósnak miniszterelnökként meghatározó szerepe volt a történelmi határnyitásban, amely mindenképp elismerésre és dicséretre méltó teljesítmény. Amikor pedig a történelmi szerepe beteljesedett, méltósággal adta át a hatalmat az első, demokratikusan megválasztott miniszterelnöknek, Antall Józsefnek.

Németh Miklós pozitív szerepe azonban kérészéletűnek bizonyult. A politika nem tűri a sértődöttséget, és Németh Miklós érzékenysége vezetett odáig, hogy eltávolodott párttársaitól  (hasonló eltávolodásnak lehettünk tanúi előbb Pozsgay Imre, majd Szűrös Mátyás esetében), majd független képviselőként került a Parlamentbe 1990-ben. 1991-ben azonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alelnöki székét elfogadva katapultált a magyar közéletből (ahogy majd később hasonló módon Kovács László külügyminiszter tette az európai bizottsági biztosi kinevezésével) és ezzel eddigi politikai pályája gyakorlatilag véget ért. Bár felmerült 2001-ben lehetséges miniszterelnökségi jelöltsége Medgyessy Péter és Kovács László mellett, de lényegében az első körben visszalépett. És bár a neve hasonló kontextusban a mai napig közkézen forog, érdemi aktív fellépés már nem várható a részéről.

Sokan benne látták az átmenetet a szabad választások előképét. Talán az sem elhanyagolható tény, hogy a Németh kormány tagjai közül később ketten is betöltötték a miniszterelnöki hivatalt. Egészen bizonyos: ha valaha felsoroljuk, hogy kik voltak azok a reformkommunisták, akik előremutató, pozitív szerepet játszottak a rendszerváltás történetében, ott kiemelt hely illeti majd meg Németh Miklóst.

Boross Péter (1993-1994) “A történelem nem jegyzi az epizodistákat.”

Boross Péternek miniszterelnökként rendkívül hálátlan szerep jutott osztályrészül. Belügyminiszterként, a kormány de facto második embereként pottyant ölébe a miniszterelnöki hatalom egy olyan korban, amikor ez inkább átok volt, mint áldás. Méltánytalan feladat volt Antall József örökébe lépni a minden tiszteletet megérdemlő miniszterelnök halálát követően, amikor az MDF népszerűsége már a mélyponton volt, a „kamikaze kormány” a feladatát lényegében elvégezte, és a rövid időszak egyetlen érdemi feladata a választási vereség politikai előkészítése volt.

Boross Péter  a legrövidebb ideig regnáló magyar miniszterelnökként a rá rótt feladatot emelt fővel viselte, ám kormányzása nem hagyott – mert nem hagyhatott – maradandó nyomot. Hiába lépett Antall örökébe, a második ciklus az MDF meggyengülését, majd pártszakadást hozott magával. Lehetett volna Boross Péter is az, aki megteremti a jobboldal egységét, és vezethette volna ő is volt miniszterelnökként választási küzdelemre a jobbolodali erőket 1998-ban – mint tudjuk, nem ez történt, és a történelem másnak adta meg ezt a lehetőséget. Boross Péter így hát inkább szürke eminenciásként, a politika másod- majd harmadvonalába, végül pedig a politikai kispadra szorult, ahonnan ugyan időről időre hallatta a hangját, de az események érdemi befolyásolása már utódaira maradt.

Medgyessy Péter (2002-2004) „Útelágazáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás.”

Medgyessy Péter.jpg

Medgyessy Péterre hatványozottan igaz az átmeneti miniszterelnökök ismérve: képességei nem tették alkalmassá egy ország vezetésére, ez mégis több, mint két évig megadatott a számára. Személyes sorsa jól példázza a késő kádári reformkommunista elit felemelkedését, és a politikai baloldalon játszott meghatározó szerepét, majd bukását a rendszerváltást követő első időszakban. Személyes fellépése visszafogott, akadozó beszéde nem tette jó néptribünné. Formálisan pártonkívüliként érkezett az MSZP élére, és elvbarátai is pusztán átmeneti kompromisszumként tekintettek a jelölésére. Politikai hátország és ügyesség, valamint karakteres saját politika nélkül kormányzása az MSZP, mint politikai hátország kívánalmait akadozva szolgálva szolgáltatott átmenetet két profi politikus miniszterelnök kormányzási időszaka közé.

Mindezek ellenére mégis miniszterelnök lett és lehetett, és ezt nyugodtan értelmezhetjük akként, hogy a választók megrettenve az 1998-2002-es kormányzat végén, pánikszerűen szavaztak az akkori kormánypárt ellen. Protestszavazásról beszélhetünk: a választók egyértelműen Orbán Viktort akarták ellenzékbe szavazni, és szó sem volt arról, hogy mindenáron Medgyessy Pétert szerették volna miniszterelnöknek. Az akadozó, tétova fellépés felemás módon ezt az eredményt segítette, és az „egyszerű ember” imázsa, amely a választáskor előnynek mutatkozott, a kormányzás időszakában aztán visszaütött.

Medgyessy Péter szerepe morálisan a D-209-es kémeálharító-botrány nyilvánosságra kerülésekor roppant meg: kiderült, hogy a miniszterelnök a kommunista rendszer aktív kiszolgálójaként kémelhárító tevékenységet folytatott, amely után már nem lehet egyenlőségjelet tenni közte és az egyszerű átlagember MSZMP tagok között. Ugyanakkor érthetetlen módon a korábbi antikommunista liberális SZDSZ szövetséges ezt a politikai békát lenyelte, amely nagyban hozzájárult a párt később bekövetkezett politikai bukásához. Ez egyben előrevetítette a közéleti tűréshatár egészségtelenül nagy voltát: egy olyan országban, amelyben egy ilyen ügy nem került a miniszterelnök székébe, nincs mit csodálkoznunk a későbbi öszödi beszéd politikai konzekvenciájának elmaradásában (ahol megintcsak a liberális párt maradt tétova).

Nemzetpolitikai szinten is kétséges a miniszterelnök szerepvállalása. Az Erdély elcsatolását fémjelző december 1-i romániai ünnep megünneplése egy rendkívül szerencsétlenül sikerült „gesztus” volt a románul is beszélő miniszterelnök részéről.

A szakszerű, egykori pénzügyminiszter tekintélye a száznapos program végrehajtásakor omlott össze. Pénzügyi szakemberként ha valakinek, a miniszterelnöknek pontosan tudnia kellett volna, hogy hitelből finanszírozni a „jóléti rendszerváltást” politikai felelőtlenség. (“Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.” ) Nyugodtan értékelhetjük ezt a rendszerváltás egyik legpopulistább intézkedéseként, amely rendkívül káros volt az ország eladósodása szempontjából. A mindenkori kormányzó erőket nem mentesíti a nagyobb felelősség alól, hogy az akkori ellenzék is megszavazta az intézkedéscsomagot: a kormányzás felelősségét a kormánypárt és nem az ellenzék viseli. Ezen intézkedéscsomagnak nem kis szerepe volt azon folyamatokban, amely később az öszödi beszédhez vezettek el. Politikai hibái közül talán ez a legsúlyosabb, melynek terhei az írás pillanatában is súlyosan nehezednek a magyar társadalom vállára.

Ám mindezek ellenére, a volt miniszterelnök mégiscsak választási győzelemre segítette az utódpártot, amely a siker könyörtelen logikája mentén működő politika világában vitathatatlan érdem. Mindezek fényében rendkívül méltánytalan módon, megint csak a politikakönyörtelenségéhez igazodva, puccserű eltávolítása nem vetett jó fényt az utódjára, ami aztán később is meghatározó következményekkel járt.

Bajnai Gordon (2009-2010) „Kapus vagyok, nem fogok cselezni, nem török csatár szerepre. Védeni fogok.”

Az átmeneti miniszterelnökök ismertetését Bajnai Gordonnal zárjuk. Politikai pályája talán Németh Miklóséval mutat hasonlóságot. Rendkívül súlyos gazdasági válság közepette vette át a kormányzás súlyát egy olyan „miniszterelnök casting” után, amely alkalmas volt e közjogi méltóság lejáratására.

Normális körülmények között „szakértői kormányzásnak” a képviseleti demokráciában azért nincs helye, mert a kormányzati felelősséget választások útján elszámoltatott, felelős vezetők végzik. A szakértői kormány pedig – adott esetben még rendkívül pozitív munkáját is, mint ez a Bajnai kormány esetében történt – demokratikus felhatalmazás nélkül végzi, ami legalábbis problémás. Márpedig a szocialista kormány 2006-ot követően fokozatosan veszítette el demokratikus legitimációját 2009-ig. A szakértői kormányzás így – jóllehet gazdasági értelemben konszolidációt, és vitathatatlan kármentést eredményezett – nehezen egyeztethető össze a demokratikus kormányzás eszméjével.

Bajnai Gordon miniszterelnöki teljesítménye mindezek ellenére rendkívül impozáns – amelynek méltó elismerése  – ideértve politikai ellenfeleit – még várat magára. A lehetetlen körülmények ellenére a kor – a válság – kihívásait jelesül kezelte kormánya élén, és nemzetkpolitikai szinten is adekvát válaszokat adott a magyarságot ért (Robert Fico szlovák kormányfő személyében) kihívásokra. A realitásokat felmérve nem szállt ringbe a 2010-es választásokon, amely nyilván egy bukástól kímélte meg, ámde az összkép talán nem ennyire pozitív. A biztos kivonulás tudata megint egyfajta „politikai felelőtlenséget” eredményezett, hisz az újrázás lehetősége nélkül minden válságkezelő intézkedés más megítélés alá esik. Azonban a későbbi politikai fejlemények fényében elgondolkodtató, hogy mire vezethetett volna egy nyílt újrázást kitűző politika, amely nemcsak a gazdasági, hanem a későbbi politikai károkat is mérsékelhette volna pártcsaládja számára.

Németh Miklóssal szembeni újabb összehasonlítási szempont a politika világába való visszatérés gondolata. Bajnai Gordon példája mintázza, hogy a sikeres válságkezelés és eredményes szakmai teljesítmény önmagában nem pótolja a politikai tehetséget és taktikai érzéket. Bajnai Gordon mindazonáltal átlépte a Rubicont, amit Németh Miklós nem tett meg, és ez minden kudarc ellenére politikai bátorságra vall. A volt miniszterelnök 2012-2013-as politikai teljesítménye támasztja alá, hogy összeállításunkban miért került az átmenet emberei közé, és felettébb érdekes, hogy politikai karrierje hogyan folytatódik 2014 után, ha egyáltalán folytatódik.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/HJI9Je
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

A politikai perekről Magyarországon – ki őrzi az őrzőket?

Magyarországon a politikai perek története egyidős a jogállamiság történetével és a középkori gyökereken át az újkoron keresztül, a koncepciós pereken át az újkori demokráciáig elkísértek bennünket, és kísértenek ma is. Van-e helye a politikának a tárgyalóteremben? Mennyire része akarva, akaratlanul az igazságszolgáltatás a politikai játszmáknak, ha része egyáltalán? Belefér-e a jogállamiságba a politikai küzdelmek taláros testület elé kényszerítése?

(2013. szeptember 17 – az öszödi per első tárgyalási napja – forrás fn.hir24)

A politikai perekről

Magyarországon a politikai perek története egyidős az igazságszolgáltatás történetével. Amióta létezik jog, azóta használja azt a mindenkori hatalom akarata érvényesítésére, legyen szó akár Szent királyunk törvényeiről, akár idegen házi uralkodóink pénzzavarát enyhítendő magyar főurak ellen indított fej- és jószágvesztési perekről. Az első modern értelemben vett politikai per alighanem a magyar jakobinus mozgalom pere, amely Martinovics Ignác és társai kivégzésével, valamint számos résztvevő, így Kazinczy Ferenc bebörtönzésével, valamint a “nézelődő” Csokonai Vitéz Mihály megrovásával járt együtt.

(Martinovics Ignác és társai kivégzése a vérmezőn)

A nemzeti emlékezet számon tartja az aradi 13 (illetve 15) vértanú perét (amelyről Ferenc József képet őrzött a lakosztályában), illetve az újkor kezdetén mind a Tanácsköztársaság, mind a Horthy-kor olykor statáriális, máskor politikai perekkel kezdte pályafutását (vörös, illetve fehérterror). Ellenkező előjelű perre is van példa: a Frankhamisítási-per “vádlottjai” valós vagy vélt nemzeti érdekek és az akkori hatalom akarata szerint cselekedtek, de a per célja épp a felelősség porlasztása volt. Bár a Horthy-kor perei nagyrészt kommunistaellenesek voltak (Rákosi börtönben ült évekig, és a biatorbágy ürügyén ki is végezték Sallai Ferencet és Fürst Imrét), a rendszer nyilasellenes éllel is használta az igazságszolgáltatást (Szálasi Ferenc is börtönben ült).

Azonban kétségtelen tény, hogy a koncepciós perek műfaját a kommunista rendszer fejlesztette “tökélyre” (lásd pl. Mindszenty-per). A korszak emblematikus alakját, Kádár Jánost személyes felelősség is terheli aktív részvételéért és kezdeményezéséért mind a Rajk-perben, mind a Nagy Imre perben)

(Nagy Imre per – ítélethirdetés)

Van-e helye a politikának a tárgyalóteremben?

Ilyen vészterhes magyar politikatörténeti múlt után nincs mit azon mit csodálkoznunk, hogy nem történt gyökere szakítás a múlttal, a perek politikai jelentősége megmaradt, és a politikai hatalomért folytatott per átszivárog a tárgyalótermekbe.

Az ok nyilvánvaló: egy jogállamban a bíróság független és pártatlan, a bíró csak a jogszabályoknak, és ezen keretek között saját belső meggyőződésének engedelmeskedik. Márpedig a politikai szereplő számára nagy “érték” ha az ellenfélről egy köztiszteletben álló, független hatalmi ág képviselője mondja ki, hogy bűnös. Mivel a bíró hatalma nagy, ezért korlátozott is: nem az ellen “folytat” eljárást, aki ellen “akar”, hanem csak és kizárólag a felett ítélkezhet, aki ellen az ügyészség vádat emel. Jóllehet az ügyészség is magas szakmai színvonalon végzi a munkáját (amit szemléltet a 96%-ot meghaldó váderedményességi mutató, azaz az ügyek ennyi %-ban a bíróság bűnösnek mondta ki azt, akit az ügyészség vádolt), azonban a politikai ügyek esetében a vádemelés joga legalábbis visszás.  Azáltal ugyanis, hogy az ügyész bíróság elé citál valakit, azt évekig elhúzódó eljárásnak teszi ki – ami adott esetben a politikai cél, jelesül a terhelt “lejáratódásához” (“Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.”) eléréséhez vezethet. Hiába mondja ki a bíróság a terhelt ártatlanságát évek múlva, a politikai meghurcoltatás orvoslására ez már nem alkalmas. Ez pedig súlyosan sérti az eljárás egyik alapelvét, az ártatlanság vélelmét.

Mennyire része akarva, akaratlanul az igazságszolgáltatás a politikai játszmáknak?

Ne legyenek kételyeink: ma Magyarországon a bíróság független és pártatlan. A bíróság függetlensége akkor kerül veszélybe, ha már nem hiszünk benne, és szerencsére erről nincs szó. A bíróság mégis részese e pereknek, mivel nincs ráhatása a vádemelésre. Jóllehet a politikai színezetű ügyek az össz-ügycsoport törpe kisebbsége, mégis ez a vádmonopólium nem kívánt vesszőfutásnak teheti ki azokat, akik célkeresztbe kerültek.

Márpedig 20 éves demokráciánk történetében, és leginkább az utóbbi időkben mindinkább megszaporodtak, semmint ritkultak az ilyen ügyek: nem kétséges a politikai vonulata az UD-ügynek, a Szilvássy-ügynek, a Sukoró-ügynek és legújabban az Öszödi-ügynek. Ehelyütt pedig óvatosságra inthetünk minden szereplőt: a bíróságnak pártatlannak kell lennie, és nem hagyhatja, hogy belerángasság politika játszmákba. A bíróságnak fel kell vennie a kesztyűt, és bátran ki kell mondania egy-egy ügyről, ha ott nem a jog, hanem a politika áll a háttérben a jog álruhájába bújva. A bírák felelőssége az is, hogy az  – adott esetben ártatlan – vádlottak megkíméljék a kafkai-per következményeitől.

De a bíróságnak nem elég függetlennek lennie, annak is kell látszania. A tárgyalás határnapjainak kitűzése példának okért a bíróság hatásköre. És az ösződi per első tárgyalásának szeptember 17-re, az öszödi beszéd kiszivárogtatásának évfordulójának tűzésére akkor is alkalmas a függetlenség kétségbe vonására, ha erről szó sincs.

Belefér-e a jogállamiságba a politikai küzdelmek taláros testület elé kényszerítése?

Elintézhetjük-e  egy kézlegyintéssel a fentieket annak tudomásulvételével, hogy kérem, a politika felnőtt dolog, durvák a játékszabályok, aki beszáll a ringbe, az vegye tudomásul a játékszabályokat és viselje emelt fővel a gyomrosokat? Nyilvánvalóan nem.

Az állampolgárok védelmét csak egy önmérsékletet gyakorló ügyészség és egy állampolgári jogokat óvó bíróság együttesen garantálhatja. Magyarországon a legfőbb ügyész – szemben a bírósággal – nem olyan mértékben független és pártatlan, mint a bíróság, és a mindenkori kormány valamiféle kontrollt gyakorol felette. Vannak olyan államok, ahol nyíltan a kormány ellenőrzése alatt van, vannak olyanok, ahol független. Meggyőződésem szerint a megoldás az ügyészség bírósághoz hasonló, független hatalmi ággá szervezése lehet, ahol az ügyészség adott esetben a kormány ellenőrző szerve is lehet (emlékezzünk: a közelmúltban Csehországban az ügyészség a kormányzati korrupció ellen lépett fel, amely számos kormánytag letartóztatásához vezetett). Ellenkező esetben ki véd minket a hatalomtól való esetleges visszaéléstől?  Quis custodiet ipsos custodes? – Ki őrzi az őrzőket? 

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/GSBTxX

 

Tiszta vizet a pohárba: nyíltan a melegek egyenjogúságáról emberi jogi szempontból

Soha ennyien nem vettek részt Magyarországon a melegfelvonuláson: melegek és nem melegek, magánszemélyek és cégek egyaránt. A melegkérdés a hazai közélet része – sajnos nem mindig szalonképes formában. A kérdés még a kiművelt kútfőket is megosztja. Ezért szükséges és hasznos, ha valaki veszi magának a bátorságot, hogy magyar közéleti kérdésekkel foglalkozzon, akkor ne kerülje meg ezt a kérdést sem,  és kellő komolysággal és elhivatottsággal vizsgálja a melegek jogállását a XXI. századi Magyarországon.

Helyes-e a melegfelvonulás?

1. Sokan azt mondják, hogy a kifestett, elmaszkírozott “kamionokon ugráló” melegek inkább ellenszenvet, mint szimpátiát keltenek, és az egész felvonulás kontraproduktív.

2. Mások azt mondják, hogy társadalmunk azon tagjainak, akik hisznek valamiben, és úgy érzik, hogy jogaikban korlátozzák őket, élniük kell a gyülekezés szabadságával, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a jelenlegi status quo-val szemben.

A magam részéről az utóbbival értek egyet. Ráadásul a 2013-as évet fordulópontnak tartom a magyar társadalom szempontjából, mert talán először fordult elő, hogy nagy számban álltak a felvonulók mellé nem melegek is, szolidaritásból, mivel egyetértettek céljaikkal.

De ne legyenek illuzióink: a magyar valóság mellett van igazság az első megközelítésben is. Mivel meleg polgártársaink ugyanolyan normális emberek, mint bárki más, a létező jogegyenlőtlenségre való figyelemfelhívás leghatékonyabb módja, ha pontosan olyan átlagemberként teszik ezt, mint amilyenek a hétköznapokban; megítélésem szerint ez alkalmas a leginkább annak demonstrálására, hogy a melegek elleni ellenszenv mennyire nélkülözi a józan gondolkodást és az emberi jogi megközelítést.

De kik is azok a melegek?

Pontosan ugyanolyan (ha úgy tetszik, normális) emberek, mint bárki más. És ez a kulcs a helyzet megértéséhez: egy felvilágosult társadalom megadja az alapvető tiszteletet a másságnak – morális és emberi jogi alapon egyaránt – és egy élhetőbb országot kínál a számukra is. Azok, akik esetleg kételkednének: Magyarország nem mondhat le kishitűség és kissebbségi komplexusok miatt olyan nagyszerű meleg alkotók műveiről, mint Faludy György, Pilinszky János, Mensáros László vagy Tormay Cécile, Gobbi Hilda és Karády Katalin.

Jogegyenlőtlenség, melegházasság és Alkotmány

Mondjuk ki nyíltan: a vita középontjában a melegházasság áll. Ennek tilalmát mondja ki az új magyar alkotmány, amely miatt európai és nemzetközi kritika érte az alkotmányozó hatalmat. Vállalható-e emberi jogi szempontból, hogy meleg polgártársaink nem egyenjogú magyar állampolgárok?

Sokan mondogatják, hogy a homoszexualitás ellentétes a keresztény, konzervatív szemlélettel, ami az életközösséget egy férfi és egy nő (és mind a kettőből egy darab) kapcsolataként írja le. Akik így gondolják, azoknak csak azt mondhatom, hogy nincsenek tisztában a keresztény etika és vallás alapértékeivel. A kerszténység ugyanis azért lehetett Európa fundamentuma, mert egy befogadó szeretetvallás. Isten számára minden teremtmény egyformán fontos, és egyformán szereti az övéit. Akik a hit nevében zárnák ki meleg honfitársainkat a teljes jogegyenlőségből, elgondolkodtak-e vajon azon, hogy mit érezhetnek azon meleg honfitársaink, akik – történetesen – hívők?

A jogegyenlőségről és jogegyenlőtlenségről

Ha valaki kevesebb jogot élvez, mint mások, akkor nem beszélhetünk jogegyenlőségről. Márpedig meleg honfitársaink – nem beszélve a jogon kívüli stigmákról és kirekesztettségről, ami “rejtőzésre” identitásuk tagadására motiválja őket, igenis jogegyenlőtlenségben élnek: nem házasodhatnak, nem fogadhatnak örökbe gyermeket, elesnek az ezzel járó társadalmi és anyagi előnyöktől. Azok, akik vehemensen ellenzik a jogkiterjesztést, fontolják meg: vajon mi a rosszabb egy árva gyermek számára: ha egy meleg (házas)pár neveli föl, vagy szülői figyelem és szeretet nélkül, árvaházban nő föl?

Vesszőparipám, hogy egy társadalom legjobb fokmérője, miként viselkedik a kisebbségeivel szemben. A meleg emberek egyenjogúsítása legalább olyan jellegű jogmegvonás, mint amikor szomszédos, baráti országok tagadják meg a határon túli magyar kisebbségektől legalapvetőbb emberi jogaikat, az anyanyelv használatához, az anyanyelvi oktatáshoz és kultúra ápolásához, az önkormányzathoz és autonómiához való jogaikat. Pedig tisztelt hölgyeim és uraim, a békát le kell nyelni: bizony a két kisebbség helyzete – jogi szempontból – nagyon is összehasonlítható, és nem állhatunk ki teljes mellszélességgel az egyik kisebbség védelme mellett, ha nem óvjuk a másikat, és vica versa.

A világ és Európa ránk vár és figyel

Az alábbiakban olvasható kommentár nélkül az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Finnország, Hollandia, Horvátország, Írország, Izrael, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Szlovénia, Svájc és Svédország magyarországi nagykövetségei által jegyzett közös sajtőközleménye:

“A 18. Budapest Pride Fesztivál alkalmából támogatásunkról biztosítjuk a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) közösségeket és támogatjuk azon jogaikat, hogy békésen és törvényes keretek között fejezhessék ki magukat.

Az emberi jogok tiszteletben tartása, – ezen belül az igazságosság  az egyenlőség, a kirekesztés elutasítása és a véleménynyilvánítás szabadsága – valamint a törvényesség a demokratikus államok alapkövei. Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvényének alapelve, hogy minden embert egyenlő jogok és szabadságok illetnek meg, amint azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is kimondja. Üdvözöljük a magyar kormány elkötelezettségét, hogy támogatja ezen jogokat és, hogy 2011 júniusában támogatta az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Tanácsának Szexuális Orientáció és Nemi Identitás Határozatát.

Várakozással töltenek el bennünket a Pride Fesztivál eseményei, illetve a magyar emberek által az események kapcsán tanúsított tisztelet csakúgy, mint a magyar hatóságok elhivatottsága, amellyel megakadályozzák, hogy szélsőséges nézeteket vallók megzavarják ezeket az örömtelinek hivatott eseményeket.”

Következtetés

Egy egészséges, befogadó társadalom nem kiveti meleg tagjait, hanem befogadja őket. Nem normális, hogy ma Magyarországon “találgatni” kell, hogy melyik közszerepelő, melyik ismerősünk vagy barátunk meleg (sokan meglepődnének, ha tudnák), és egyáltalán nincs rendben, hogy aki jót akar ma magának, az rejti meleg identitását. Én azt mondom azon nagyszámú olvasómnak, akiket rövid eszmefuttatásom nem győzött volna meg álláspontjának újragondolásáról, hogy próbálják meg a kérdést eltérő felfogásból szemlélni. Konkrétan a melegházasságról: minden olyan jogkiterjesztés (a melegházasság elismerése), amely nem jár a többségi társadalom jogsérelmével (jelesül: a jelenlegi házasság jogintézménye nem változik), az szerintem nemhogy nem káros egy társadalom rendjére, hanem épp ellenkezőleg: annak épülésére szolgál és hasznos.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/17MrOdT

Magyarország az EU szamárpadján? Jogosan? Vita az európai parlamentben emberi jogi szempontból

 Bár mindennapos a jogi vita az EU és a tagállamok között az uniós jog kapcsán, hisz tucatszámra indulnak kötelezettségszegési eljárások, de ezek technikai és politikai, nem pedig alapvető emberi jogi jellegűek. Egyenlőségjelet tenni a magyar alkotmányos és egyéb kötelezettségszegési eljárások közé a helyzet bagatellizálása, amely veszélyes és káros. Az alábbiakban áttekintjük, hogy mi fán teremnek az emberi jogok, hogyan kapcsolódnak a magyar alkotmányozáshoz, miért „szól bele” az Európai Bizottság a magyar jogi helyzetbe és milyen alapon, valamint áttekintjük, hogy mi szűrhető le az általános Európai Parlamenti vitából. Az egyes frakcióvezetők főbb üzeneteit a cikk végén igyekeztem megfogalmazni – harag és elfogultság nélkül.

schulz orbán

Magyarország, emberi jogok és nemzetközi kötelezettségek – miértek és hogyanok

Mi fán teremnek az emberi jogok? Az emberi jogok (élethez, emberi méltósághoz, szabad mozgáshoz, tisztességes eljáráshoz stb. való jogok) hordozói az egyének, biztosításuk azonban az állam feladata – az állam szempontjából tehát ezek kötelezettségek.

Hogyan biztosítja az állam az emberi jogokat? Magyarországon az emberi jogoknak 1848-ig visszamenő története van. Az állam mindennapi működése, szervei: közigazgatás, rendőrség, eljárások által biztosítja az emberi jogok érvényesülését. Az emberi jogok legfőbb garanciája a független bíróságok működése, de számos egyéb független szervezet (ombudsman, adatvédelmi hatóság, emberi jogi szervezetek) által. Az országok legfőbb jogi fundamentuma, az Alkotmány a garancia arra, hogy az emberi jogok a jogi hierarchia csúcsán állnak. Az alkotmány ugyanis az állami működés feltételei mellett az emberi jogokat alkotmányos erővel garantálja, és a belső alkotmányos hierarchiában az emberi jogi rendelkezések a többi technikai szabály felett állnak. Az alkotmány jelentősége tehát abban rejlik, hogy minden alacsonyabb rendű törvény és rendelet köteles azt tiszteletben tartani – ideértve az e törvények és eljárások alapján eljáró hatóságokat is.

Az emberi jogok a nemzetközi jogban és Európában

Magyarország az ENSZ tagállamaként számos  nemzetközi jogi kötelezettséget vállalt, az ENSZ rendszeres emberi jogi felülvizsgálata alatt áll, ez azonban szigorú jogi értelemben nem kikényszeríthető, univerzális nemzetközi “puha” jogi kötelezettség.

Az európai emberi jogi védelem zászlóshajója az Európa Tanács, különösöen pedig annak egyik szerve,az Emberi Jogok Európai Bírósága. E strassbourgi székhelyű szervezet számos esetben vizsgálta a magyar joghatóság alá tartozó ügyeket, és el is marasztalta Magyarországot. Az Európa Tanács másik, alkotmányozás szempontjából fontos szerve a Velencei Bizottság, amely független alkotmányjogászokból álló testület, és amely a nemzeti alkotmányok tekintetében illetékes véleményt nyilvánítani.

Hogy kapcsolódik az emberi jogokhoz az Európai Unió?

Egyrészről úgy, hogy az Európai Unió maga is követi az Európai Tanács egyezményeit, és csatlakozási feltételként írja elő számos egyezmény ratifikálásást.

Másfelől az Európai Uniót létrehozó és szabályozó szerződések is számos emberi jogot tartalmaznak.

Harmadrészt 2009. december 1-től jogilag kötelező erejű az Európai Unió Alapjogi Chartája, amely a legmodernebb európai uniós emberi jogi dokumentumnak tekinthető. Külön Európai ügynökség került felállításra 2007-ben az EU emberi jogi dimenzióját megerősítendő: a bécsi székhelyű Alapvető Jogok ügynöksége.

Az Európai Unió luxemburgi székhelyű bírósága továbbá elismeri a tagállamok közös alkotmányos hagyományait és az egyes konkrét perekben jogilag kötelező erővel érvényesíti is azt. Mint tudjuk, az Unió joga felülírja a magyar nemzeti jogot, még az alkotmányos rendelkezéseket is. Ha nem így lenne, könnyen belátható módon az Unió elveszítené működési képességét, mint gazdasági integrációs szervezet.

Mire van felhatalmazása az Európai Bizottságnak és mire nincs?

Az Európai Bizottság az európai szerződések „őre”. Legfőbb feladatai közé tartozik annak biztosítása, hogy az Unió tagállamai tiszteletben tartják az emberi jogokat és nemzetközi, európai kötelezettségeiket. A fent leírt emberi és Európai jogi kötelezettségek miatt van joga a Bizottságnak eljárni Magyarországgal szemben, ha úgy ítéli meg, hogy a vállalt nemzetközi és európai jogi, emberi jogi kötelezettségeknek nem tesz eleget. Ahogy az Európai Bizottság magyar tagja, Andor László is megerősítette, a Bizottság jogi elemzést, véleményt készít, megindítja az eljárást, és végső soron a luxemburgi székhelyű EU bíróság dönt majd ez ügyben. Ez a jelentés várhatóan 2013 június folyamán lesz kész, és amelyet majd az Európai Parlament is tárgyalni fog.

Európai Parlament és Magyarország – előzmények

A magyar alkotmány politikailag rendkívül érzékeny, mert az alapvető értékek és emberi jogok megsértése van napirenden. Ezért van az, hogy az EU legfőbb politikai szerve kiemelt fontosságot tulajdonít az ügynek. Felmerültek sajtóhírek, hogy az Európai Néppárt kizárná a frakciójából a Fideszt, amennyiben az nem enged az alkotmányozás ügyében, amelyet később mind az EPP, mind a magyar miniszterelnök hivatalosan cáfolt. A kiemelt figyelem eredményeképp az Európai Parlament 2013. április 17-án általános vitát tartott a magyarországi alkotmányos helyzetről.

Vita az Európai Parlamentben

Sokan kritikaként róják fel, hogy a magyar miniszterelnök nem személyesen jelent meg ott, amely kritika szerintem teljesen alaptalan. Tény, hogy Magyarország néma maradt a vitában – de egyet lehet érteni azzal, hogy ez a vita a későbbi jogi vizsgálatok alapján lefolyó érdemi vita előzménye volt, ahol minden fél nyilvánossá tette az álláspontját. De mik is ezek az álláspontok?

Mit mutatott meg az Európai Parlament általános vitája?

A vita az erőfelmérés jegyében telt: minden politikai oldal nyilvánossá tette a pozícióját, de mindenki egyfelől az Európai Bizottság és az Európai Parlament (EU jog), másfelől az Európa Tanács (jogállamiság) 2013 júniusi jelentésére vár.

A magyar kormány képviselője nem szólalt fel a vitában.

A tagállamokat képviselő ír elnökség lényegében kitért az állásfoglalás elől. Egyfelől jelezte, hogy a tagállamok (a Tanács) még nem vitatta meg a magyar alkotmányosság kérdését, így nincs felhatalmazása e kérdésről beszélni. Másfelől teljes mértékben támogatta a Bizottság folyamatban lévő eljárásait és vizsgálatát – amelyek azonban mág nem zárultak le.

IE PRES

A nagy kérdés még nem dőlt el: az Európai Néppárt nyilvánosan nem fordult szembe a Fidesszel, ami a helyzet átmenetiségét mutatja. E kérdésben a júniusi konkrét vizsgálati eredmények hozhatnak változást.

Végül politikai, érzelmektől fűtött vitának lehettünk tanúi, amelyet jól jellemzett, hogy jóllehet a frakciók előzetesen megegyeztek, hogy ezúttal nem lesznek spontán, kék kártyás kérdések, Szájer József az antiszemitizmus vádja miatt mégis kérdezte az osztrák szocialista Hannes Swobodát arról, hogy a kormány intézkedett az „Adj gázt” antiszemita rendezvény betiltásáról, és utalt az osztrák alkotmányozásra. Viszontválaszában Swoboda felháborodott a Viviane Reding ellen folyó hecckampányon, amely során őt az EU „pitbull”-jának titulálták.

(A sorrend az európai frakciók erősorrendjét is mutatja a legtöbb szavazattal rendelkezőtől a legkisebbig)

Viviane REDING, az Európai Bizottság nevében:

REding

„A bizottság véleménye alapos, mély és objektív jogi elemzésen alapul. Az Európai Unió joga és a jogállamiság együttesen képezi a vizsgálat tárgyát, amelyet a Bizottság, az Európai Parlament és az unión kívüli Európa Tanács egyszerre vizsgál. Az Európai Uniónak szüksége van egy új, köztes mechanizmusra, amely hasonló jogsértés esetén eljár. A kötezettségszegési eljárás az egyik, és a szavazati jog felfüggesztését jelentő 7. cikk  a másik véglet, amely „alapjogi atombomba” és az EU háromszor is meggondolja, mielőtt használja.”

Frank ENGEL, az Európai Néppárt nevében:

Frank Engel

„A magyar európai uniós elnökség jó emlékeket hagyott maga után, és a magyarok nem rosszabb európaiak, mint mások. Fennáll a veszély, hogy az EU Ciprus, Görögország, Olaszország és Portugália után a magyar civil lakosságot is maga ellen fordítja. A kétharmados többség kritkája abból fakad, hogy ez egy szokatlan helyzet, és túl nagy mennyiségű változtatást fogadott el a magyar parlament. A felhatalmazás végső korlátja azonban az EU jog.”

Hannes SWOBODA, az S & D európai szocialisták nevében

Swoboda

„A magyarok híresek a szabadságszeretetükről, hisz felkeltek az osztrák és a szovjet elnyomás ellen egyaránt, de a szabdság nem jelenti a jogállamiság felszámolását. Az ország súlyos gazdasági és társadalmi válságban szenved, de tévedés azt gondolni, hogy a jogállamiság felszámolása lenne a megoldás.”

Guy VERHOFSTADT, az európai liberálisok nevében:

Guy Verhofstadt

„Ha tévednék is, ha túlzásba esnék is, és nem sérült ténylegesen a jogállamiság Magyarországon, de abban egyetérthetünk, hogy ennek a komoly kockázata igenis fennáll. Márpedig a 7. cikkely alkalmazása pont az ilyen esetekre lett kitalálva.”

Rebecca HARMS, az európai zöldek nevében:

Rebecca Harms

„Az emberi jogok és a jogállam ez európai projekt szívében van. Ha ezeket tagadjuk, magát az Európai integrációt tagadjuk. Az Európai intézmények a magyar állampolgárok érdekeit védik, ezért nem igaz a Szovjetunióhoz hasonlítani, és úgy beállítani ez EU-t, mint egy elnyomó hatalmat. Szükséges, hogy az Európai Parlament egy meggyőző többséggel álljon ki az európai értékek mellett, és két év vita után a tettek mezejére lépjen. Óva intenék mindenkit az „alapjogi atombomba”, a 7. cikk használatától.

BOKROS Lajos, az európai konzervatívok nevében:

Bokros Lajos

„A magyar kormány nem osztja az európai értékeket, és tekintélyelvű, keleti országok társaságát keresi, mert maga is tekintélyelvűvé vált. Tévedés arra hivatkozni, hogy az alkotmánybíróság formailag kritizált minden korábbi átmeneti rendelkezést: az alaptörvénybe foglalt rendelkezések jelentős része tartalmilag alkotmányellenes, és az alkotmánybíróság szerepe kiürült azáltal, hogy nem vizsgálhat tartalmi alkotmánysértést, és az elmúlt 22 év alkotmánybírósági gyakorlata megsemmisítésre került. Az alaptörvény maga vált alaptörvény-ellenessé, amely lényeges ellentmondásokat tartalmaz. A kormánypárt visszatért a kommunista államfelfogáshoz, amely szerint minden hatalom a dolgozó népé, amely akaratát felhatalmazott képviselői útján gyakorolja.”

Zbiegnew ZIOBRO, a tagállamok európája euroszkeptikus csoport nevében:

Lengyel MEP

„Vissza kellene térni a politikai korrektséghez. Talán nem jogosan támadjuk Magyarországot. A kifogásolt rendelkezések talán sértik az EU jogot, de akkor induljon hasonló vizsgálat más európai államok ellen is.”

Marie-Christine VERGIAT, az európai baloldal (kommunista) csoport nevében

GUE Vergiat

„A magyar eset iskolapélda. A kétharmad nem jogosultság, hanem inkább felelősség, amellyel a kormány nem tudott élni, a lakosság 37%-a szegénységben él, 500.000 lakos nélkülözi az alapvető  szociális ellátásokat, és 2-30.000 főre tehető a hajléktalanok száma.”

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/13iER4p

Ajánlott angol nyelvű blogbejegyzés: 65. EU Hemicycle – EU Law and Rule of Law on the Balance: Justice for Hungary?”

Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:

(fényképek © Európai Parlament)