Magyar irodalom

‘Ars poetica’ címszó alatt a szerző által válogatott irodalmi üzenetek olvashatók.  

Ars poetica – irodalmi gyökereinkről

Nem titok, hogy a bemutatásra és kitárgyalásra kerülő közéleti kérdések, és a nyilvános közéleti blogban megfogalmazott gondolatok szükségesek, de nem elégséges feltételei egy gyökeresen új szemléletmód meghonosításának. Ez a magyar irodalom vívmányai nélkül – számomra legalábbis – elképzelhetetlen. Márpedig e történeti alapokon nyugvó értékközpontú közéleti blog szervesen támaszkodik gazdag irodalmi hagyományainkra.

Talán nem haszontalan észben tartani azon külföldi által tett megállapítást, miszerint e kis ország, melynek nyelve oly nehézzé érthető mások számára, világhatalom az irodalomban. Ahogyan egy neves magyar kritikus megfogalmazta meg, hogy aki magyarnak születik, minden egyéb szenvedésért kárpótolva van azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.

Ezért ’Ars poetica’ címszó alatt tematikus jelleggel fontos irodalmi üzenetek jelennek majd meg időről időre, amelyek nem egy-egy aktuális témához kapcsolódnak, hanem inkább általánosabb, életvezetési és mentalitásbeli sorvezetőként szolgálhatnak – talán nemcsak e blog szerzője számára.

16. Megyeri Ferenc: Már semmi sem fáj

“Bilincs a rend, és az állam,

rab vagyok Európában,

száműzött, névtelen senki,

de jó néha senkinek lenni.”

HétköznaPI CSAlódások – Már semmi sem fáj (videó)

15. Márai Sándor: A magyar irodalom értékéről

“Ültem a járdán, lebombázott lakásom romjai előtt, s bámultam a pépes szemétdombot, amely valamikor a könyvtáram volt. Később előhúztam néhány száz kötetet a több ezer közül és elvittem abba a szükséglakásba, ahol az ostrom után fedelet találtam. Ebben az időben felkeresett egy nyugati nagyhatalom egyik tisztviselője. Nemrégen került hozzánk, s hivatalos megbízatása szerint a szellemi élet tüneteit kellett figyelnie. Amit látott, mélyen elkedvetlenítette. Véleményét nem hallgatta el. Azt feleltem, hogy a magyar szellemi élet képe most – 1947 őszén – valóban sivár, de ne felejtse el, hogy az idegen, aki áthalad a Lajtán, Budapesten, a közkönyvtárakban és néhány megmaradt magánkönyvtárban, megtalálja nemzeti nyelven a világirodalom csaknem valamennyi jelentős művének fordításait. Ezeket a fordításokat, ilyen mértékben és minőségben, Moszkvában sem találja meg. Bécsben természetesen mindent megtalál, de ez nem lep meg senkit, aki megfontolja, hogy a nagy német szellemtörténet minden erejét beleadta ebbe a munkába. Láttam, hogy vendégem kételkedik, s ezért bizonyítani kezdettem. Odavezettem a könyvespolchoz, ahol elpusztult lakásom törmelékei közül kihúzott néhány száz kötet könyv búslakodott – az a néhány száz kötet, amelyet idővel, e szomorú robinsoniáda során, elhoztam még az elpusztult otthon romjai közül – tehát egy sorozat Goethe, amely tarkólövést kapott az ostrom alatt, Shakespeare, akinek kissé kilógott a bele, de ilyen történelmien megviselt állapotban is Shakespeare volt, Castiglione-nak egy ritka kiadású „Udvari ember“-e, aki megnyúzott állapotban is előkelően hatott –, s egyenként vendégem kezébe adtam e megviselt kegytárgyakat. Ez itt a teljes Dante – mutattam –, melyet tíz éven át fordított egy költőnk, ez itt a bilingvikus Sophokles, amelyet ugyanez a költő, haldokolva, rákkal a torkában is javított még, ez itt az Aristophanes, az Euripides, az Odysseia, amelyet többen lefordítottak magyar nyelvre. Ez a teljes Shakespeare, melyet száz év előtt kezdett fordítani Petőfi és a vele egykorú költőnemzedék, s azóta is fordítják, minden nemzedék hozzáadja e műhöz a maga műgondját és leporolja ezt a világcsodát. „A teljes Shakespeare?“… – kérdezte bizonytalan hangon vendégem. A teljes, mutattam. Még a „Szonettek“ is… És aztán megkértem, ne e roncsokat szemlélje, hanem jöjjön el velem az Egyetemi Könyvtárba, vagy az Akadémia könyvtárába, ahol megmutatom neki, sértetlen állapotban, azt a közel félszázezer kötetet, amely nemzeti nyelven, magyar fordításokban őrzi a világirodalom ókori és újkori klasszikusainak jelentősebb műveit a magyar olvasó számára. Ezt a hatalmas munkát alig kétszáz év alatt végezték magyar írók és költők. Az orosz, az angol, a francia, a német, az olasz, a spanyol, s aztán a klasszikus latin és görög irodalom minden jelentősebb művét megtalálhatja magyar nyelven e könyvtárakban. A fordítások értéke természetesen különféle, vannak közöttük remekművek, s aztán vannak silányabbak is: de az egész, együtt, csakugyan a világirodalomról ad képet, egy kis nemzet társtalan, magányos, érthetetlen nyelvén… Vendégem hajlott e felszólításra, elgondolkozott a hallottakon, s másnap csakugyan bizonyítani tudtam a könyvtárakban az igazságot. A kételkedő külföldi vendég feltette szemüvegét, átnézte a katalógusokat, kézzel érintette a megvizsgálni kívánt köteteket, s végül csendesen és szerényen azt mondotta, hogy minderről nem tudott és most más szemmel nézi a magyar szellemi életet, mint eddig. Megköszöntem jóindulatát és visszamentem a süketen csendes budai szobába, eretneki otthonomba. Itt akartam élni, itt akartam dolgozni, magyar író akartam maradni.”

(A Forradalom előérzete: 61-63. o. – HELIKON ˛/részlet/)

14. Márai Sándor: A két hazáról

Garrenek műve

“Most elrepülsz, mint egy költöző madár – mondta Edit. – Hazamégy. Kedvem lenne alumíniumgyűrűt húzni a nyakadba, mint a kedves vándormadaraknak. Hogy visszatalálj. Vagy ha elvesznél útközben, visszaküldjenek. Mert két hazád van, ne feledd el. Ez a te titkod, Péter titka! Olyan, mint egy illatszer neve… Most megmondom neked. Az ilyen ember ritka. Két hazád van, egy téli és egy nyári, mint a nyugtalan, fázékony madaraknak. Ez volt itt a téli hazád, a külföldi. Emmanuel olyanféle haza lehetett neked, mint a karnaki templom a gólyáknak; benne van az olvasókönyvekben, de a romba dőlt márványoszlopok között fészket is lehet rakni. És a bárónő, mint egy vörös gázló a szent mocsarakban, olyan apró fejű, vörös szemű madár, fehér és vörös tollakkal. És mindenfelé ferde fejű istenek, állat- és hüllőfejekkel, s nagyon finom tárgyak a házakban, arany evőeszközök és teknősbéka fésűk. Ez a mi életünk itt, ez volt neked a pálma, a napsütés és a sivata. Itt vagy itthon. Soha ne feledd el, hogy ez is haza, s nem tudsz nélküle élni. S most még egyszer hazamégy, mert megváltozott körülötted az évszak. hogyan találsz majd haza? Emlékezel még? Az irányra? Hallom, repülsz… Hazamégy, és azt mondod majd: mégis ez az igazi. Olyan más. Egyszerűbb. Itt születtem. Itt kellene meghalni. Minden ismerős lesz, a halálfélelem is. S az ételek; olyan ismerős kígyók és békák, remek siklók. S a felhők az égen. Nagyon boldog leszel. És nagyon fáj majd minden, ami történik; olyan igazán fáj, mint régen, a gyerekszobában. De aztán egy napon fázni kezdel, eszedbe jut ez a másik, ez a különös haza, a gázlókkal és a templommal. Én is eszedbe jutok. Akkor dideregsz majd, és útra kelsz. Vigyázz, hogy le ne essél útküzben! … Akkor megtudod majd, hogy két évszak van, két haza és két világ, s örökké vándorolni kell, s mindettő egyformán tud fájni és hiányozni. Ez benned van; hiába szeretnél megmaradni valahol. Néha azt hiszem, tíz éve nem csomagoltad ki egészen ezeket a bőröndöket. Mindig vártál valamire. De otthon sem csomagolsz majd ki teljesen. Soha többé nem csomagolsz ki teljesen.”

(A Garrenek műve regényciklus 3: Féltékenyek ˛/részlet/)

13. Márai Sándor: Versciklus egy-hetvenkettő

ÖTVENNÉGY

Egy hang… Hívását idegen nem érti.

Mint az anyatej, édes és fanyar,

Zengő és zord, mint a magányos férfi,

Vijjogó, mint az izzó zenekar. –

Franciául suttogsz szerelmet, angol

Jelzőt dadogsz… De most, mikor a hang szól,

Ez a hang sorsod lesz, mint a halál.

ÖTVENÖT

Csak magyarul érted e szót: „Szeretlek.”

Pillangó, hattyú, csillag, angyalom

E nyelven lesz csak több, mint fogalom

S ez a többlet halálos végzeted lett.

A világ fénylik, nem vár senki, kába

Irammal mért vágtatsz hazafelé?

A nyelv üzent s a végzet szól vele,

Dajkád tárt karja ne várjon hiába.

ÖTVENHAT

Magyarul akarsz szólni magyarokhoz,

Beszélni Világról és Értelemről,

Könyveket írsz (akad közötte sok rossz),

Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől,

De hangodra felel néha egy lélek.

Szavad zavaros porfelhőket ver fel

S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel,

Csivog s vinnyog az irodalmi élet.

ÖTVENHÉT

Otthon vagy? Hol vagy „otthon”? Csak a nyelvben,

Minden más fonák, zavaros, homályos.

Mint egy barokk képen – arany keretben

Egy férfi -, idegen vagy és magányos.

Sikered van és tudod: félreértés,

Gáncsolnak, s nem tud fájni semmi sértés.

A „Krisztiná”-ban polgár vagy, honos

Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.

 

12. Vlagyimir Viszockij – Hobo – Nem szeretem

Földes László Hobo

Túl sok a gőg, az önimádat,
Csütörtököt mondtak mind a fékek,
Dühít, hogy a becsület szót elfeledték,
És a rágalom számít dicsőségnek.

11. Márai Sándor: Mennyből az angyal

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, – mennyből az angyal

Márai Sándor – New York, 1956.

10. Ady Endre: A TISZA-PARTON

Jöttem a Gangesz partjairól,…
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

9. Ballada a parlamenthez

Csak én, csak én fogjam be a pofámat? … Nem, látjátok, nem hiába firkálok

8. A szerelem alapvető törvényéről

A szerelem nélküli világ két sohasem találkozó párhuzamosra bomlik: a férfiak premisszákból és konklúziókból épülő logikus szisztémájára, és a nők ismeretlen, megfejthetetlen rendszerére, melyből egy férfi csak annyit érzékelhet, hogy az „igen-nem” vagy-vagya helyett a rendszer alapvető ellentétpárja a „vagy igazam van – vagy nem szeretsz”.

(Cserna Szabó András, Szerb Antal – Szerelem a palackban c. művéről; ÉS 2006.12.01, L.48.)

7. József Attila: Születésnapomra

SzületésnapomraHarminckét éves lettem   én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:ajándék, mellyel   meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.Harminckét évem   elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll-koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert   Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan,   nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amíg szóból értek   én,
nem lesz tanár e földtekén” –
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal   úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní
tani!

Source     of the quotation: http://mek.niif.hu

1937. április 11. – 2013. július 29.For My BirthdayUpon my thirty-second   year –
what a surprise, this poem here,
knicky-
knacky:a little gift with   which I say,
lurking alone in this café:
happy
happy.Thirty-two years just   blew away,
I never made ten doits a day:
hungry,
Hungary.A pedagogue I might   have been,
not this pen-busting, might-have-been,
saddie
laddie.

But no; Herr College   Chancellor
showed me the outside of the door:
mocktor
Doctor.

It was a short sharp   shock for sure,
my `father’ poem got its cure;
his word
and sword,

that saved the   fatherland from me,
evoked my spirit and set free
its name
and flame.

`As long as I have any   say
you’ll not teach here a single day’ –
bibble-
babble.

If Mr Antal Horger’s   pleased
our poet’s grammar-study’s ceased –
folly’s
jollies –

no high school, but a nation I,
although   he like not, by and by
shall   teach,
shall   teach.

Ozsváth, Zsuzsanna

 Source     of the translation http://www.babelmatrix.org/works/hu/J%C3%B3zsef_Attila-1905/Sz%C3%BClet%C3%A9snapomra/en/1904-For_My_Birthday

 

 

6. Babits Mihály: A Gyémántszóró Asszony

(Móricz Zsgimondnak)

Éjszaka ez, testvér!… Szükség van a fényre,
vetni amaz õrült asszony utjai elébe:
kit tántorgóvá vakított szörnyü vesztesége.

Óh hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tõle legjobb otthonát.

S azt se tudja már hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.

S mig gyémántját gyöngyét igy hullatja széllyel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.

Lámpása a szélben, – hagyta – kialudt:
vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut –
mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.

Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog,
hanem az a gyémánt amit elhagyott:
még az árokba is utána ragyog!

Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,
szegény õrült asszony utjai elébe,
mert anyánk õ s a mienk minden vesztesége.

5. Husztnak romvára

kölcsey ferenc

“Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Kölcsey Ferenc: Huszt (1831)

4. Levegőt!

jozsef_attila

“Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?

(…)

Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.

(…)

Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”

(József Attila: Levegőt! 1935. november 21. [részlet])

3. Mint észrevétlenül

Radnóti Miklós

“Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát

(…)

de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítelen él a szándék és perzsel a lant.

És míg tollára dől, a gyermekre gondol, és nincs nehéz szívében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.”

(Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül [részlet] 1943. november 15)

2. Az élet értékéről

marai-sandor

“Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Egy kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, és nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned. Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni az embereket. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el, az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak.Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, amikor mindenki kiabál: Igen, Igen!

Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag, hangosan és mell-veregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad.

Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”

(Márai Sándor: Füves könyv [részlet])

1. Az Úr szavai Jónáshoz

babits

“És monda akkor az Isten: “Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.”

(Babits Mihály: Jónás Könyve – Negyedik Rész [részlet])

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s