Genval, 2016. november 26. – Hogy milyen nehéz felemelni a kezet, és e pár sort bepötyögni hosszú hónapos kihagyás után, nehéz kifejezni. Mint ahogy azt is, milyen megterhelő, örömmel és bánattal egyaránt telített hónapokon vagyok túl.
Folytatva a hagyományokat, és megragadva a pillanatot, itt és most csak arról írnék, mi késztetett az újrakezdésre, illetve folytatásra. Tegnap, kialvatlanságtól és fáradságtól kábán, három gyermeket hagyva az ágyban lenyűgözve néztem, hogy a még nálam is kimerültebb feleségem el-elbóbiskolva, de mégis írta a hagyományos módon vezetett, nem nyilvános naplóját. Akkor elgondolkoztam. Hogy lehet valaki ennyire következetes?
Ma pedig rég várt, váratlan látogatókat kaptunk, egy hasonló helyzetben lévő családanya és családapa személyében. A folyamatot leírni és elemezni nem tudom, de mikor elváltunk a reptéren, és autóztam haza, egyszer csak összeállt fejemben a kép: ha a feleségem ennyire következetes és kitartó, akkor miért ne lehetnék én az?
Szóval folytatom. Nem szégyen elesni és elbukni. De szégyen nem talpra állni, és menni tovább, még ha csak erőnkből vánszorgásra futja csak.
Kockázat nincs. Győzelemre semmi remény és ígéret. De vesztenivaló sincs. Úgyhogy hajrá! Legrosszabb esetben újra abbahagyom.
EU ZMK Naplója 
Írni, csak azért, hogy írjunk? Mondanivaló nélkül ? Ugyan minek! Naplót írni lehet terápia is..
Röviden: igen. A napló önmaga a mondanivaló: amit el akarok mondani ilyen formában önmagamnak, és – nyilvános formája lévén – bárkinek. Segít a gondolataim szerkesztésében és tervezésben, ilyenformán terápia jellege is van, még ha ez a szó nem is teljesen kifejező.