Mérlegen a magyar miniszterelnökök: államférfiak, politikusok és az átmenet emberei

Magyarország a rendszerváltást követően a kancellárdemokrácia útját választotta, ahol legfőbb közjogi és politikai hatalom a mindenkori miniszterelnök kezében egyesül. Így nem haszontalan egy rövid áttekintést adni arról, hogy kik voltak az ország első emberei az elmúlt 25 évben, és mint üzen a közelmúlt a jelennek, és a jövőnek. Alapvetően három típusba sorolhatók a modern magyar miniszterelnökök: van, akik államférfinak tekinthetők, találunk köztük minden hájjal megkent, vérbeli politikusokat, és jelen vannak az átmenet emberei is.
Az államférfiakról
Államférfinak tekinthetjük mindazon magyar miniszterelnököket, akik az ország sorsának alakulására meghatározó, korszakalkotó hatást gyakoroltak, amelyeket nemzetközi elismertség is övez. Ehhez nemcsak széles látkörre, hanem olyan szintű, napi politikai érdekek fölé emelkedésre is szükség volt, amely lehetővé tette az ország érdekeinek mérlegelését és szem előtt tartását, amely képesség csak kivételes keveseknek adatott meg.
Antall József “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” (1990-1993)

A demokratikus korszakváltás első miniszterelnöke főműve jelentős részben miniszterelnöksége kezdetére már befejeződött. A harmadik magyar köztársaság, úgy, ahogy azt eddig ismertük, nagymértékben egy felkészült, nyugati látőkörű politikus keze nyomát viseli magán, aki bábáskodott a mai kancellárdemokrácia kialakítása felett. Az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokon túl ehhez szükség volt az ún. MDF-SZDSZ paktum tető alá hozására is, amely a túlbiztosított országot egyben kormányozhatóvá is tette, a fölöslegesen kétharmadossá tett törvények felessé tételével. Mindez még az új alkotmány fényében is igaz, mert az a közjogi berendezkedés ’89-es alapjait lényegében rendszerszerű felforgatás nélkül változatlanul hagyta.

Antall József politikai szerepe önmagában is mintaadó volt szövetségesnek és ellenfélnek egyaránt – telán megkockáztatható, hogy az ellenség szót nem használta. Mindehhez szakmai felkészültség, a politikai rivális tisztelete, és mértékadó, hagyományos értelemben vett konzervatív értékrend társult, amely bántóan hiányzik a mai magyar közéletből.

Mindez akkor is érték és akkor is igaz, ha sokak számára az első 3 év “kamikaze kormány” tevékenysége nem váltotta, mert nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1990 előtt szőnyeg alá söpört problémák a rendszerváltáskor egyszerre jöttek a felszínre, amely nagyobb gazdasági visszaeséssel párosult, mint a II. világháború utáni, ami szükségszerű népszerűségvesztéstsel egybekötött illuzióvesztést, és rövid távú politikai vereséget eredményezett. Mindezt halálos betegség kísérte végig, amelyből az ország csak annyit, és olyan mértékben szerzett tudomást, amennyire ez elkerülhetetlen volt – amelynek fényében válik talán érthetővé, miért illeti meg az első három év politikai mélyrepülés ellenére mégis az első demokratikusan megválasztott miniszterelnököt kiemelt hely a nemzeti panetonban. Méltán viseli Antall József nevét az Európai Parlament három brüsszeli főépületének egyike Willy Brandt és Altiero Spinelli mellett.

Horn Gyula „Na és?” (1994 – 1998)

Horn Gyula az ellentmondások embereként emelkedett a kiemelkedő rendszerváltók és miniszterelnökök sorába, amely a rendszerváltás éllovasává tette. Nem megtagadva az egyébként vitatható pufajkás, majd kommunista múltját, az MSZMP azon reformkommunista szárnyához tartozott, amely nemcsak sikerrel készített elő és gyorsította fel a rendszerváltást (amelyben neki magának is tevékeny és meghatározó szerepe volt) hanem – igaz, még külügyminiszterként – olyan világpolitikai jelentőségű döntés meghozatalát eredményezte, mint az 1989-es határnyitás a keletnémet menekültek számára, amely – egyebek mellett – a mai napig meghatározó befolyást gyakorol a magyar-német kapcsolatokra.

Miniszterelnökségét nem mindennapos politikai rutin és tehetség, az ellenfél tisztelete és meghallgatása, és pragmatikus döntések, továbbá kompromisszumok sorozata jellemezte. Gazdaságtörténeti mérföldkő, és a további ciklusok sikerességet alapozta meg a gazdasági konszolidációval (Bokros-csomag), amely – mint oly sokszor a magyar történelemben – a szakadék széléről rántotta vissza az országot. Nem rajta múlt, hogy a konszolidáció eredményeit a soron következő kormányok jól-rosszul használták, majd felélték.

Álságos tagadás helyett megtestesítve a kádári kisembert, vállalta, honnan jött, amely sok választó számára reális tükörképet tartott, és amely semlegesítette 1994-es választási győzelemmel válaszolt a „kommunistázásra”.”Politikai öröksége maga a Magyar Szocialista Párt léte, amely az ő pártelnöki, majd miniszterelnöki irányító keze alatt lett kommunista utódpártól baloldali kormány- és váltópárt, az SZDSZ-el való koalícióra lépés révén pedig visszavonhatatlanul a magyar demokratikus közélet részévé vált. Közéleti öröksége a mértéktartás és a veszíteni/visszavonulni tudás: ne feledjük, kétharmados többsége ellenére nem vállalta az újraalkotmányozást az ellenzék nélkül.

Nem véletlen, hogy Kelet és Nyugat meghatározó politikusai a Nobel békedíjas Gorbacsovtól a néppárti Jean-Claude Junckeren át a vezető szociáldemokrata Martin Schulzig mindenki egyöntetűen elismerően nyilatkozik e „nagy, kis emberről”. Talán helye és ideje van, hogy mi magyarok is megadjuk az államférfinak járó tiszeletet, és – minden hibájával együtt – a megérdemelt közéleti helyén értékeljük, az államférfiak között.

A politikusokról

A vérbeli politikusnak  retorikai képességeket, gyors észjárást, taktikai érzéket, jó reakcióidőt és helyzetfelismerési képességet, rögtönzési hajlamot, és ha nem is kötél, de sodronyidegeket kell birtokolnia a sikerhez. Azon miniszterelnökök érdemelték ki a politikus minősítést, akik ezeknek a rendkívül összetett és nehéz követelményeknek maradéktalanul megfelelnek. A politika szakma – naivitás lenne az ellenkezőjét hinni – de a fent említett “jó” politikusi képességek szükséges, de nem elégséges  feltételei a politikai sikernek. A „jó” politikusi képességeket egyaránt lehet jól és rosszul kamatoztatni. Politikai értékítélet és minősítés nélkül azonban leszögezhetjük: a „jó” politikus önmagában elismerésre méltó erény és érték, még akkor is, ha „jó” politikai tulajdonságok önmagukban nem mindig eredményeznek maradéktalan politikai sikereket.

Orbán Viktor I. „Kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” (1998-2002) és II. „Egy a tábor, egy a zászló.” (2010-)

orban98-02

orbanviktor2010

A politikus miniszterelnökök ismertetését megérdemelten Orbán Viktorral kezdjük, akinek politikai karrierje üstököshöz hasonlíthatóan egyedülálló a rendszerváltás utáni magyar politikai életben. A harmadik köztársaság vitathatatlanul legsikeresebb magyar politikusával van dolgunk, aki egyedülálló módon kétszer is alkotmányos módon kapott legális és egyben legitim módon kormányalakításra szóló megbízást.

Pályája generációs értelemben is egyedülálló, hisz politikai szocializációja kivételesen fiatalon kezdődött – ne felejtsük, hogy a Fidesz generációs pártként alakult. Leginkább emlékezetes politikai tette – más miniszterelnökökéhez hasonlóan – a rendszerváltás megelőzően nyúlik vissza, amikor is 1989. június 16-án Nagy Imre mártír-miniszterelnök újratemetésén elmondta nevezetes beszédét, amellyel Göncz Árpád köztársasági elnök szavaival élve “berobbant” a hazai közéletbe.   Az első két választási ciklusban két igazán nagy miniszterelnök közvetlen közeléből sajátíthatta el az e mesterséghez megkövetelt erényeket, amelyek hasznát miniszterelnökségei alatt kamatoztathatta.

Ha pillanatfelvételt készítünk a mai magyar politikai helyzetről, azt láthatjuk, hogy vérbeli politikushoz méltóan minden cselt és trükköt bevetve mára a választott politikai térfél egyeduralkodójává, és a rendszerváltás legsikeresebb politikai erejévé emelte pártját. A politikai jobboldal valamennyi erejét saját szövetségi rendszerének részesévé tette, és jóllehet első miniszterelnöksége az akkor szélsőjobb elenyészését eredményezte, ma egyedüli kihívójaként a politikai jobboldalon a Jobbik, mint új generációs párt áll.

Korai mérleget vonnunk a két miniszterelnöksége felett, de tisztán kirajzolódik a konfliktusok kiélezése és vállalása mind napi politikai, mind nemzetpolitikai, mind pedig külpolitikai vonatkozásban. Másik fontos jellemző az eltérő demokráciafelfogás, amely a népfelség és a többségi elv abszolutizálásából vezethető le, amelyet sokan demokráciallenesnek mondanak. Végül pedig a kérlelhetetlen politikai opportunizmust emeljük ki, amelybe belefért a liberális pártcsalád konzervatívra cserélése 1993-ban, a nemzeti, hazai vállalkozók bőkezű, minden politikai árat vállaló támogatása (Ezüsthajó, Közgép), a miniszterelnökjelöltségről való lemondás 2006-ban csakúgy, mint a – lényegében egypárti – alkotmányozás, a nemzetközi, európai trendekkel való dacolás (médiatörvény, Tavares jelentés, keleti nyitás) vagy a magyar állampolgárság egyoldalú kiterjesztése határon túli honfitársaink számára. Minden politikai tettet egy legitim politikai cél fényében kell értékelnünk, amely értelmezhetővé teszi azt, ugyanakkor eseti jelleggel dönthető el, hol érte meg konfliktusokat vállalni, és hol került a gyermek is kiöntésre a fürdővízzel.

Vitathatlanul erős karakterrel van dolgunk, amely a politikai siker egyik magyarázata, azonban ezt  sokan autoriter jellegként látják, és párhuzamokat keresnek az 1944 előtti világgal. Megítélésünk szerint minden látszat ellnére volt, van és lesz egy végső belső fék, amely igenis működik – gondoljunk csak a 2002-es politikai vereséget követő beszédre, amely lényegében a vereség méltó elismerését jelentettePolitikai nekrológót azonban korai lenne mondani, mint ahogy az államférfiúi minősítés is csak az életút egészének ismertében lesz megadható.

Gyurcsány Ferenc (2004-2009) “Nem kicsit, nagyon.”

Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy Gyurcsány Ferenc talán a legpolitikusabb a magyar miniszterelnökök közül, és alighanem a legismertebb is egyben. Benne testesül meg mindaz, amire egy átlag magyar a ’politikus’ szó hallatán asszociál: pályája a rendszerváltás hajnalán kezdődött  igaz, a „másik” oldalon, a  KISZ   soraiban. Nem tudható be másnak , mint kivételes politikai képességeinek és adottságainak, hogy a DEMISZ kudarca után sem adta fel, és vitatható módon megszerzett vagyonosodást követően tért vissza a magyar közéletbe, ahol  is céltudatos építkezés útján mindössze négy év alatt kierőszakolta magának a miniszterelnöki bársonyszéket, amelyet aztán eddig egyedülálló módon, egymást követő két cikluson  át, 2004-2009 között töltött be. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás leginkább elhíresült politikai eseménye, a mindenki által ismert Ösződi beszéd elmondása, amely máig érezteti a hatását, és amelynek kulcsszerepe volt a jelenlegi közállapotok kialakulásában.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségében pozitív elemként emelhető ki a tenni akarás, a felvilágosult reformok iránti kérlelhetetlen elkötelezettség, a főbb válságtünetek felismerése, és a politikai bátorság a kockázatos lépések megtételére (ellátórendszeri reformok, hatalmon maradás az öszödi beszéd kiszivárgása után, az államháztartás hiányának visszafogása, az IMF hitel gyors letárgyalása, a koalíció felbontásának vállalása 2008-ban). Mindez kivételes taktikai és manőverezési készséggel párosul, amit jól jelez egyfelől a miniszterelnöki kinevezés kieszközlése, amely az MSZP elnökségi akaratával ment szembe, a pártelnöki és miniszterelnöki pozíció hosszú ídőn át tartó egyesítése, és a miniszterelnökcsere konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában való levezénylése. Mindehhez jó szónoki és karizmatikus, valamint váratlan húzásokra és szereplésre kész személyiség társul.

Ugyanakkor a mérleg másik oldalán politikai, emberi hibák sorozata áll: kezdve a 2006-os politikai botrány teljes félreértésével, hasonló módon felróató a lemondás évekig húzódó halogatása, az alapvető erkölcsi és politkai legitimáció elvesztésének fel nem ismerése, az antidemokratikus tendenciák sorozata („trükkök százai”, a gyülekezési szabadság korlátozása, a demokrácia alapvető működésének fel nem ismerése, “reformditkatúra”), a helyes politikai teendők felismerése mellett a politikai tehetetlenség (“béna kacsa kormány”), és végső soron a sikertelen kormányzati teljesítmény. Mindehhez társul a határon túli magyarok nemzetegyesítő ügyének el nem fogadása (sikertelen népszavazás a kettős állampolgárságról), valamint az önkritikára, a hibák és a saját felelősség elismerésére való képtelenség társul, ami meggátolja a volt miniszterelnök politikai tehetségének további kibontakozását. Amíg őszinte szembenézésnek, Canossa-járásnak, és egy szimpla, de egyenes bocsánatkérésnek, mint a vezeklés felé tett első lépésnek nem vagyunk tanúi, addig attól tartok, a volt miniszterelnök politikai pályája minden ellentmondásossága mellett, a jelenlegi csonkaságában marad csak fenn a magyar közéleti emlékezetben.

Az átmenet emberei

Az átmenet embereinek azok tekinthetők, akik jóllehet a legjelentősebb magyar közjogi méltóságot viselték hosszabb-rövidebb ideig, ez azonban mind az ő, mind az ország életében ideiglenes, átmeneti jelenségnek tekinthető. Közös jellemző, hogy egyikük sem töltött ki teljes ciklust, valamint, hogy a pozíció nem saját politikai tehetségüknek és képességeinek, hanem a politikai erők sajátos alakulásának köszönhető – így újrázásra sincs reális kilátásuk. Vajon milyen hatásuk volt, ha volt, az ország történetére? Kik értékelhetőek pozitívan, és kik negatívan?

Németh Miklós (1988-1990) “Amit lehetett, azt megtettük.”

Németh Miklós kétszeresen is az átmenet embere, hisz a rendszerváltás átmeneti korában volt vitathatatlanul átmeneti elnöke az akkor minisztertanácsnak. Szerepeltetése ennél fogva vitatható összeállításunkban, hisz a pártállami idők alkonyán, annak játékszabályainak megfelelően került a miniszterelnöki bársonyszékbe, Grósz Károly rokonaként, és egyben kiszemeltjeként. Vele fordult azonban elő először, hogy komolyan vette a szerepét, és a pártfőtitkár bábuja helyett egyre inkább a saját lábára állt, és kezdett független (ha úgy tetszik, szakértő) miniszterelnökként viselkedni. Szerepeltetése összeállításunkban tehát nagyon is indokolt.

„A bábu önálló életre kelt.” És valóban, a Németh kormány tehetsége és képességei szerint bábáskodott a jogállam születésénél. Nyilvánvaló, hogy Németh Miklósnak miniszterelnökként meghatározó szerepe volt a történelmi határnyitásban, amely mindenképp elismerésre és dicséretre méltó teljesítmény. Amikor pedig a történelmi szerepe beteljesedett, méltósággal adta át a hatalmat az első, demokratikusan megválasztott miniszterelnöknek, Antall Józsefnek.

Németh Miklós pozitív szerepe azonban kérészéletűnek bizonyult. A politika nem tűri a sértődöttséget, és Németh Miklós érzékenysége vezetett odáig, hogy eltávolodott párttársaitól  (hasonló eltávolodásnak lehettünk tanúi előbb Pozsgay Imre, majd Szűrös Mátyás esetében), majd független képviselőként került a Parlamentbe 1990-ben. 1991-ben azonban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alelnöki székét elfogadva katapultált a magyar közéletből (ahogy majd később hasonló módon Kovács László külügyminiszter tette az európai bizottsági biztosi kinevezésével) és ezzel eddigi politikai pályája gyakorlatilag véget ért. Bár felmerült 2001-ben lehetséges miniszterelnökségi jelöltsége Medgyessy Péter és Kovács László mellett, de lényegében az első körben visszalépett. És bár a neve hasonló kontextusban a mai napig közkézen forog, érdemi aktív fellépés már nem várható a részéről.

Sokan benne látták az átmenetet a szabad választások előképét. Talán az sem elhanyagolható tény, hogy a Németh kormány tagjai közül később ketten is betöltötték a miniszterelnöki hivatalt. Egészen bizonyos: ha valaha felsoroljuk, hogy kik voltak azok a reformkommunisták, akik előremutató, pozitív szerepet játszottak a rendszerváltás történetében, ott kiemelt hely illeti majd meg Németh Miklóst.

Boross Péter (1993-1994) “A történelem nem jegyzi az epizodistákat.”

Boross Péternek miniszterelnökként rendkívül hálátlan szerep jutott osztályrészül. Belügyminiszterként, a kormány de facto második embereként pottyant ölébe a miniszterelnöki hatalom egy olyan korban, amikor ez inkább átok volt, mint áldás. Méltánytalan feladat volt Antall József örökébe lépni a minden tiszteletet megérdemlő miniszterelnök halálát követően, amikor az MDF népszerűsége már a mélyponton volt, a „kamikaze kormány” a feladatát lényegében elvégezte, és a rövid időszak egyetlen érdemi feladata a választási vereség politikai előkészítése volt.

Boross Péter  a legrövidebb ideig regnáló magyar miniszterelnökként a rá rótt feladatot emelt fővel viselte, ám kormányzása nem hagyott – mert nem hagyhatott – maradandó nyomot. Hiába lépett Antall örökébe, a második ciklus az MDF meggyengülését, majd pártszakadást hozott magával. Lehetett volna Boross Péter is az, aki megteremti a jobboldal egységét, és vezethette volna ő is volt miniszterelnökként választási küzdelemre a jobbolodali erőket 1998-ban – mint tudjuk, nem ez történt, és a történelem másnak adta meg ezt a lehetőséget. Boross Péter így hát inkább szürke eminenciásként, a politika másod- majd harmadvonalába, végül pedig a politikai kispadra szorult, ahonnan ugyan időről időre hallatta a hangját, de az események érdemi befolyásolása már utódaira maradt.

Medgyessy Péter (2002-2004) „Útelágazáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás.”

Medgyessy Péter.jpg

Medgyessy Péterre hatványozottan igaz az átmeneti miniszterelnökök ismérve: képességei nem tették alkalmassá egy ország vezetésére, ez mégis több, mint két évig megadatott a számára. Személyes sorsa jól példázza a késő kádári reformkommunista elit felemelkedését, és a politikai baloldalon játszott meghatározó szerepét, majd bukását a rendszerváltást követő első időszakban. Személyes fellépése visszafogott, akadozó beszéde nem tette jó néptribünné. Formálisan pártonkívüliként érkezett az MSZP élére, és elvbarátai is pusztán átmeneti kompromisszumként tekintettek a jelölésére. Politikai hátország és ügyesség, valamint karakteres saját politika nélkül kormányzása az MSZP, mint politikai hátország kívánalmait akadozva szolgálva szolgáltatott átmenetet két profi politikus miniszterelnök kormányzási időszaka közé.

Mindezek ellenére mégis miniszterelnök lett és lehetett, és ezt nyugodtan értelmezhetjük akként, hogy a választók megrettenve az 1998-2002-es kormányzat végén, pánikszerűen szavaztak az akkori kormánypárt ellen. Protestszavazásról beszélhetünk: a választók egyértelműen Orbán Viktort akarták ellenzékbe szavazni, és szó sem volt arról, hogy mindenáron Medgyessy Pétert szerették volna miniszterelnöknek. Az akadozó, tétova fellépés felemás módon ezt az eredményt segítette, és az „egyszerű ember” imázsa, amely a választáskor előnynek mutatkozott, a kormányzás időszakában aztán visszaütött.

Medgyessy Péter szerepe morálisan a D-209-es kémeálharító-botrány nyilvánosságra kerülésekor roppant meg: kiderült, hogy a miniszterelnök a kommunista rendszer aktív kiszolgálójaként kémelhárító tevékenységet folytatott, amely után már nem lehet egyenlőségjelet tenni közte és az egyszerű átlagember MSZMP tagok között. Ugyanakkor érthetetlen módon a korábbi antikommunista liberális SZDSZ szövetséges ezt a politikai békát lenyelte, amely nagyban hozzájárult a párt később bekövetkezett politikai bukásához. Ez egyben előrevetítette a közéleti tűréshatár egészségtelenül nagy voltát: egy olyan országban, amelyben egy ilyen ügy nem került a miniszterelnök székébe, nincs mit csodálkoznunk a későbbi öszödi beszéd politikai konzekvenciájának elmaradásában (ahol megintcsak a liberális párt maradt tétova).

Nemzetpolitikai szinten is kétséges a miniszterelnök szerepvállalása. Az Erdély elcsatolását fémjelző december 1-i romániai ünnep megünneplése egy rendkívül szerencsétlenül sikerült „gesztus” volt a románul is beszélő miniszterelnök részéről.

A szakszerű, egykori pénzügyminiszter tekintélye a száznapos program végrehajtásakor omlott össze. Pénzügyi szakemberként ha valakinek, a miniszterelnöknek pontosan tudnia kellett volna, hogy hitelből finanszírozni a „jóléti rendszerváltást” politikai felelőtlenség. (“Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.” ) Nyugodtan értékelhetjük ezt a rendszerváltás egyik legpopulistább intézkedéseként, amely rendkívül káros volt az ország eladósodása szempontjából. A mindenkori kormányzó erőket nem mentesíti a nagyobb felelősség alól, hogy az akkori ellenzék is megszavazta az intézkedéscsomagot: a kormányzás felelősségét a kormánypárt és nem az ellenzék viseli. Ezen intézkedéscsomagnak nem kis szerepe volt azon folyamatokban, amely később az öszödi beszédhez vezettek el. Politikai hibái közül talán ez a legsúlyosabb, melynek terhei az írás pillanatában is súlyosan nehezednek a magyar társadalom vállára.

Ám mindezek ellenére, a volt miniszterelnök mégiscsak választási győzelemre segítette az utódpártot, amely a siker könyörtelen logikája mentén működő politika világában vitathatatlan érdem. Mindezek fényében rendkívül méltánytalan módon, megint csak a politikakönyörtelenségéhez igazodva, puccserű eltávolítása nem vetett jó fényt az utódjára, ami aztán később is meghatározó következményekkel járt.

Bajnai Gordon (2009-2010) „Kapus vagyok, nem fogok cselezni, nem török csatár szerepre. Védeni fogok.”

Az átmeneti miniszterelnökök ismertetését Bajnai Gordonnal zárjuk. Politikai pályája talán Németh Miklóséval mutat hasonlóságot. Rendkívül súlyos gazdasági válság közepette vette át a kormányzás súlyát egy olyan „miniszterelnök casting” után, amely alkalmas volt e közjogi méltóság lejáratására.

Normális körülmények között „szakértői kormányzásnak” a képviseleti demokráciában azért nincs helye, mert a kormányzati felelősséget választások útján elszámoltatott, felelős vezetők végzik. A szakértői kormány pedig – adott esetben még rendkívül pozitív munkáját is, mint ez a Bajnai kormány esetében történt – demokratikus felhatalmazás nélkül végzi, ami legalábbis problémás. Márpedig a szocialista kormány 2006-ot követően fokozatosan veszítette el demokratikus legitimációját 2009-ig. A szakértői kormányzás így – jóllehet gazdasági értelemben konszolidációt, és vitathatatlan kármentést eredményezett – nehezen egyeztethető össze a demokratikus kormányzás eszméjével.

Bajnai Gordon miniszterelnöki teljesítménye mindezek ellenére rendkívül impozáns – amelynek méltó elismerése  – ideértve politikai ellenfeleit – még várat magára. A lehetetlen körülmények ellenére a kor – a válság – kihívásait jelesül kezelte kormánya élén, és nemzetkpolitikai szinten is adekvát válaszokat adott a magyarságot ért (Robert Fico szlovák kormányfő személyében) kihívásokra. A realitásokat felmérve nem szállt ringbe a 2010-es választásokon, amely nyilván egy bukástól kímélte meg, ámde az összkép talán nem ennyire pozitív. A biztos kivonulás tudata megint egyfajta „politikai felelőtlenséget” eredményezett, hisz az újrázás lehetősége nélkül minden válságkezelő intézkedés más megítélés alá esik. Azonban a későbbi politikai fejlemények fényében elgondolkodtató, hogy mire vezethetett volna egy nyílt újrázást kitűző politika, amely nemcsak a gazdasági, hanem a későbbi politikai károkat is mérsékelhette volna pártcsaládja számára.

Németh Miklóssal szembeni újabb összehasonlítási szempont a politika világába való visszatérés gondolata. Bajnai Gordon példája mintázza, hogy a sikeres válságkezelés és eredményes szakmai teljesítmény önmagában nem pótolja a politikai tehetséget és taktikai érzéket. Bajnai Gordon mindazonáltal átlépte a Rubicont, amit Németh Miklós nem tett meg, és ez minden kudarc ellenére politikai bátorságra vall. A volt miniszterelnök 2012-2013-as politikai teljesítménye támasztja alá, hogy összeállításunkban miért került az átmenet emberei közé, és felettébb érdekes, hogy politikai karrierje hogyan folytatódik 2014 után, ha egyáltalán folytatódik.

a bejegyzés rövidített linkje ► http://bit.ly/HJI9Je
Korábbi kapcsolódó bejegyzések listája:
Reklámok

3 thoughts on “Mérlegen a magyar miniszterelnökök: államférfiak, politikusok és az átmenet emberei

  1. Visszajelzés: 28. Hét tanulság a 2014-es magyar választásokról | Pro Patria Blog – magyar közéleti kérdésekről európai civil szemmel

  2. Visszajelzés: 25. A gyűlöletkampányról | Pro Patria Blog – magyar közéleti kérdésekről európai civil szemmel

  3. Visszajelzés: 22. Az apolitikus hozzáállás veszélyeiről | Pro Patria Blog – magyar közéleti kérdésekről európai civil szemmel

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s